SZÉKI ROVAT – SZÉKI SOÓS JÁNOS: Téli történetek

admin | 2015 december 8 21:35

A hajnali vonat visító füttye ma is a bonchidai Taraballó-hágót szegélyező rőt fenyők fölé szállt; ilyenkor állapodik meg falunkban a tartós hulló idő, mondja apám. A sokéves megfigyelései alapján kinyilatkoztatott időjárásjóslásának magyarázatát máskorra halasztja, mert elindul a csűr felé. Elszánt léptei hangtalanok a porka hóban, nyomai süppedő horzsolások, mint megtévedt egereké a lisztesláda fehér őrletében. A vihar tépte csűrépület gerendafalának döntött, kiszolgált nyírág söprű után nyúl, hótalanítás gyanánt néhányszor csizmájához verdesi, aztán alaposan körbetapogatja, majd rövid gondolkodás után hóna alá kapja a nyelétől már megfosztott száraz venyigegúzst, és a sütőkemence eresze alá viszi, jó lesz hevíteni valónak. Új hó, új söprűt követel! – kiáltja vidáman felénk, aztán éles baltáját alkarjára akasztva Árnyas-erdő felé irányozza útját, ahol hibátlan vörösgyűrű vesszőket vághat, s ha már arra jár, erdészi minőségében leereszkedik Árnyas-gödrébe is, hadd lássa, nem tettek-e kárt tavaszi akácültetvényében az örökösen rágni óhajtó agancsosok.

Derekas havazásba kezdett az ég, csak úgy, ihlet nélkül. A falu házait, kertjeit, utcáit december fehérre szapult vászonfátyla leplezi. Az Utcakút vályúját fényes szőrű, éjfekete bivalyok állják körül, messziről nézve mintha egy hosszú gyászlobogót vontak volna a durva bárdolású itatóvályú köré. Utcabeli öreg prímásunknak még e képhasonlattól is menten rossz kedve támadna, a gyászról mindig az jut eszébe, hogy olyankor fekete homály takar mindent, elnémul a hegedű, s nem nyílik dúdolásra a száj. Tétlenül fogynak napjai, a szűk udvaron kapirgáló néhány aprójószággal villogó szemű asszonya is elbír, a ház végéhez ragasztott lyukas tetejű disznóólban csak a tavalyi malacocska böllértől való nagy félelme rekedhetett benn, üres, akárcsak hétköznapokon a templomi persely. Legtöbbet ágyban van, hanyatt szeret feküdni, ősz feje alá kulcsolva két tenyerét, s van úgy, hogy órákig nézi a falra akasztott repedt hegedűjét, miközben a nyári lakodalmak nyújtotta örömökre, a nyűtt vonóba húzott ropogós pénzekre, mézelt köményes pálinkákra, zamatos sült húsokra, a jókedvű vendégek kínálta illatos cigarettákra gondol. Aztán az is előfordul, hogy naponta többször leakasztja a tőle kéznyújtásnyira lógó hangszert, finom ujjmozdulatokkal hangolja, ilyenkor nem használ vonót, penget; vonóját csak akkor emeli le a vaskos szögről, ha muzsikálni hívják. Hírét vette, hogy készül hozzá a cigányfogadó legény megfogadni őt és bandáját az ünnepi bál- és táncmulatságokra. Ez oly serkentőleg hatott rá, hogy szinte kiugrott ráncos bőréből, tőle szokatlan, gyors kézmozdulattal lesöpri az oldalához simult tarka macskát, beszólítja havat söprő, kopott hárászkendőbe bugyolált oldalbordáját, hogy inget, nadrágot készítsen elő, mert halaszthatatlan dolga akadt a faluban. Megnézi kollégáit, élnek-e vagy halnak, s a tavalyi erejükből vajon tartalékoltak-e az idei karácsonyi vigadalmak lebonyolítására is? Vártunk már, mondták szinte egyszerre, a bibircsókos kontrás meg a műfogsorát örökké nyelvével bökdöső gordonos. Itókával nem tudták kínálni, így hát nem sokat időztek a nagyobb füstszagot, mint meleget árasztó szobában, elmentek hárman a kocsmába, bár pénzük sem volt. Úgy tartja a szóbeszéd, hogy a jó zenésznek mindig akad, aki fizet egy deci pálinkát, ünnepek táján még a gyengébbeknek is… Az első pohár seprővel a víg kedélyű kocsmáros tisztelte meg őket, amit büszkén emeltek az újonnan érkezők felé, megkülönböztetett figyelmet szentelve a házasulandó fiút nevelő apák irányába, hátha valamelyikük őket fogadná meg, ha a legényben is felgerjedne ama szent házasságra való vágy.

szekisooscikk

Utcánk piros arcú molnárának szemöldöke, mintha örökös télben járna, liszttől fehérlik. Már a Rózsasikátor szájából látom feltűnni termetes alakját, két vállán átvetve két pár új, tulipántos csizmát hoz. A lájbija posztóját verdeső rézpatkókat akár különleges rangjelzésnek is nézhetnénk, ám mégsem tehetjük, hiszen nem csak a jobb és bal mellén, de a hátán is fénylik kettő… Két eladó sorban lévő lánya várja a kapuban, akiket, most már bizonyos, az idei farsang nem tart meg a következőnek! Vőlegényjelöltjeik már közölték házasságkötési szándékukat, amit molnár uramék tudomásul is vettek. A két kisebbik süldőt még aznap este hízóra fogták, a szilvapálinkás hordó csapjára éppen ma öntenek szurkot. A kissé hajlott hátú anyjuk, ahol csak tudja, dicséri a lányait, különösen azt hangoztatja, hogy ha kellett, fiúk helyett fiúk voltak, még a gabonás zsákok nehéz súlya alatt is peckes marad a járásuk. Akinek volt szeme, az láthatta, a fonóban sem csak a mókázás érdekelte őket, az ő lányainak soha nem kellett otthon előre hímezni a párnacsupot, hogy azt lobogtatva dicsekedjenek az éjfélkor vizitába jövő legények előtt, ők ott hímezték helyben. Szerencsés órában született az a két vőlegényjelölt! A megőszült határcsősz, bár a molnárral szemben lakik, ezekről mit sem tud, sohasem érdekelte az efféle „vászonbeszéd.” Szent Mihály napja helyett Szent Márton napjáig járja a határt, pedig október végére mindenki betakarodott már a földjéről, de ő csak pásztázza tovább a garcos dűlőket, keresve sem talál őrizni valót, hiszen ő tudja a legjobban, hogy azon a néhány, vaddisznók által szétdúlt kóré halmon kívül más csúfság nem ékteleníti a határt. Nem ismeri ki magát a faluban, csak nyűglődik benne, Tisztamező, Ernyősföldjetető való neki, ahonnan belátja az egész határt, és tekintetét csak a távoli Pásztoralja vagy Borzás erdőségei állíthatják meg, de azok már nem is hozzá tartoznak.  December utolsó napjainak közeledtével egyre erősödik benne egy titokban tartott félelem is. Éjszakánként csak hánykolódik az ágyban, a háborúban ellőtt lába is hasogat, azzal járni kell, sokat, hogy elfásuljon, ameddig már nem érzi benne a fájdalmat. Rövid álmából sokszor arra riad, hogy valaki áll a Máté-kútja előtt, és az óévet búcsúztató harang kondulásakor belemeríti vödrét és elviszi előle az aranyosvizet. Ám ha álma valósággá válna, elveszítené ötven éve tartó kiváltságát!

Az utca végén lakó kútásó minden általa ásott és kővel kirakott, hűs vízzel telt kutat magáról nevez el, csak úgy, a móka kedvéért. Egyetlen komáját tüzes harag emészti. – Tegnap este meghívtam őket magunkhoz, panaszkodik az utca közepére sereglett szomszédoknak, csöndesen illogattunk, beszélgettünk. Talán éjfél is elmúlt jóval, amikor először utaltam, hogy jó lenne, ha már felcihelődnének s indulnának hazafelé, de a komám azonnal leintette a felállni készülődő asszonyát, hogy üljön csak nyugton, ő még maradna, ki tudja, mikor lesz még alkalmas idő ilyen szép találkozásra. Mi nem tehettünk mást, lefeküdtünk, s nyomban el is aludtunk. Hajnalban arra ébredtünk, hogy mindkettőnket ráz a hideg, teljesen kihűlt a ház, ugyanis a mókás kedvű, egyetlen, kőkút rakó komám távoztával nem csukta be maga után az ajtót. Ma reggel, amikor a szemére hánytam gyarló cselekedetét, csak ennyit mondott röhögve: a vendéget ki szokták kísérni!

Most abbahagyom utcánk téli történeteit. Karácsony estéje van, a szomszédokat sem bolygatom, behúzódtak házaikba, lámpát gyújtottak, asztalukon friss kalács és töltött káposzta illata keveredik. A hó alatt sejtelmes csend, felette ünnep. A távolból kántálók énekét és a betlehemezők csöngettyűjét hallom. Ma este a meleg istállókat aranyló búzaszalma alom világítja meg. A csendesen kérődző jószágok előtt illatos sarjú, csak elvétve szálalnak belőle, mintha a kisded Jézus vetett ágya volna valamennyi jászol.

Széki Soós János