SZÉKI ROVAT – SZÉKI SOÓS JÁNOS : SZEKUS A HÍDON

admin | 2016 október 17 10:15

Apám erdész, és reggelente zöld egyenruhát ölt magára, mint tavasszal az erdő fái. A szekusnak nem kell tűzrevalót küldenie, csak a milicistának, mert az a faluban lakik, a volt Mayer-házban. Miután Mayert és háza népét egy éjszaka elhurcolták, a ház üresen maradt, de akkor én még meg sem születtem. Az épület egy feldöntött keményszárú csizmára hasonlít, orrával a piac felé irányozva. A lábfej helyét a szövetkezeti boltraktár, sarkát a bolt, szárát pedig a milicista töltötte ki. Én most a csizma sarkában állok, soromat várom, és nem tudom szememet levenni arról a csokoládétoronyról, amely úgy áll ott, a pult légypiszoktól tarkálló üvegpolcán, mint egy csavart oszlop.

„Amit ott látsz, az orvosság!” – térített magamhoz a pufók arcú boltos, és egy vérbeli kardvívó mozdulatával, a szafaládétól tocsogó fakésével végigszántott szeplős arcomon. „Miért küldött anyád?” – kérdezte hamiskásan mosolyogva, s meg sem várta válaszomat, sorolni kezdte, hogy mi mindenre lehetne szüksége anyámnak otthon. Miután a kristálycukor, liszt, olaj, bors, babérlevél hallatán is csak álltam szótlanul, rám parancsolt, hogy nyissam szét a tenyerem, hadd lássa, mennyi pénzt szorongatok benne. A pultra potyogtatott, tenyér-meleg érméket látva azonnal rájött, hogy csakis arasznyi lámpabélért, pakk gyufáért szalajthattak, hiszen a szétgurult aprókból egyébre nem is futná. Gyolcsvászon zsebkendőmbe kötöttem az elém rakott portékákat, és mielőtt kimentem volna a boltból, jól szemügyre vettem a boltost, mert az egyik lába fából volt, és egy idétlen bakancsban végződött. Eszembe jutott, amit a boltosról mondott apám, hogy régen nagygazda ember volt, és a háborúban vesztette el a lábát, s házában örökké bögrecsárdát tartott, ahogyan most is. Földjeit elsőként szolgáltatta be a közösbe, s miután még pártag is lett, megtették boltosnak, különben is, fél lábbal mi más lehetett volna?

Nem sietek haza, leülök a bolt előtti kőlépcsőre, s hallgatom a közeli malom zakatoló járását. Korgó gyomrom a dél közeledtét jelzi, mert egyre erősebben gondolok a jóságos piros arcú molnárra, aki a mi utcánkban lakik, és ha őrölni megyünk hozzá, mindig a kezembe nyom egy nagy karéj, frissen préselt napraforgóolajban pirított kenyeret, apámnak pedig pálinkát hoz a gépház valamelyik rejtekéből. Az utcán alig jár valaki, mindenki a mezőn van, még a milicista is. Ezt abból sejtem, hogy láttam reggel őt is a téesz új IMS kocsijában, jártak felénk is. Azt kiabálták a lépésben haladó, lehúzott ablakú autóból, hogy aki elbírja a kapát, annak a mezőn a helye, tengelyig ér a kukorica, és mihamarább végezni kell a másodkapálásával, a szabotálókkal most sem lesznek elnézőek, elveszik tőlük a háztájit. Amire ez végigfutott a fejemen, egy nyurga, ingujjra vetkőzött embert látok közeledni a bolt felé. Lassan jön, cigaretta füstöl a szájában, mindkét kezében zöld mázas vödör, jól megpúpozva érett májusi cseresznyével. Nem áll meg a boltajtó előtt, megy tovább, egészen a döntött csizma formájú ház orráig, ahol egy kapu van, a milicista is azon keresztül tud bejutni a csizma szárába. Az ember kinyitja a kaput, de nem lépi át a küszöböt, csak behajol, s úgy huppantja a cseresznyés vödröket az ajtón belülre, onnan a kövér milicistáné behordja a csizma szárába, gondoltam, ahol a szebbjét külön válogatja kompótnak, a férgesét pedig felzabáltatja a nagyétkű szekus vendégükkel, aki nagyon szeretheti a mi falunkat, mert többet van itt, mint otthon.

Az Ámen-dombi cseresznyés emberrel már többször is találkoztam a piactéri buszmegállóban, ott két lejért adott nekem egy csupor cseresznyét. Hát ezért hozott dézsmát a milicistának, hogy továbbra is engedje neki a feketézést. Azt beszélik, hogy a milicista nem szereti, ha jelenlétében „ajándékozzák” meg, mindent a kapun belülre kér, ott senkinek nem szúr szemet, oda mások is lerakodnak, főleg a városból érkezők, akik nem bírják egyszerre hazacipelni batyuikat. Apámnak is a kapun belülre kell rakatnia a milicista téli tűzifáját, amit éjszakánként a PAZA feliratú karszalagos bakterok aprítanak fel. Legalább addig nem hallgatóznak a sikátorok mélyében vagy az örök vakságban szenvedő villanypóznák lámpái alatt, hogy másnap minden látottat-hallottat továbbmondjanak a milicistának. Ilyen szomorú dolgokról csak akkor hallok otthon, ha a falu fölött már sötétbe hajlott az ég, s ha anyám – tekerve egyet az olajos srófon – lámpánk rebegő fényét is megzabolázta már, és apám másodjára is ellenőrizte, hogy biztosan kilincsre csukta-e az ajtót.

Hazafelé belelógatom lábamat a Nyercuj-bánya vizébe, de még hideg, nem lehet benne fürödni, pedig tudhatnám, amíg a várhegyi édes alma nem érik be, kár vizsgálódnom. Szakács brigadéros háza előtt visz az utam, látom a vézna, egészségtelen fehér színben mutatkozó arcát, a tornácfára könyökölve ír valamit egy kis noteszbe. Bizonyára pontokat a nevek mellé, különben mi mást írhatna, hiszen a munkaegységekre pontokat számolnak el. Egy napi kapálásért két pont, kaszálásért három pont jár. Tíz pont egy norma! Az emberek naponta ostromolják kérdéseikkel, tudakolván, hogy egy pontnak vagy normának mennyi az árfolyama, mert a normává gyúrt pontocskákból nem főzhetnek vacsorát. Azzal nyugtatja őket, hogy a közgyűlésen majd terítékre kerül ez is.

„Ha eloszlatjuk a fellegeket, tisztábban látunk majd!” Az év végi zárszámadón valóban szólásra emelkedett.

„Elvtársak! Baj van, nagy baj van!”

Szakácsból sem lett fellegajtó nyitogató, kipenderítették a brigadérosságból, építőipari segédmunkásnak állt.

Útba ejtem templomépítő nagybátyámat, most érkezett, egy lófogat hozta haza a Tóvidékről. Amíg ő a komájával a lépcsőn beszélget, én belépek a nyitott ajtón keresztül a házba, hogy újra megnézhessem az előszoba falán függő Petőfi képet, amelyen a költő egy faluszéli öreg fa alatt áll, mintha fentről eső is áztatná, s hideg őszi szél borzolná fekete göndör haját. Nagyon fáradtnak és levertnek tűnik, mindig megsajnálom, ha ezen a képen látom. Nagybátyám nagy országjáró, mindenütt megáll és nézelődik, így talált rá erre a festményre is a feketetói vásáron, meg az aradi vértanúk aranyozott díszítésű albumára, azóta is féltve őrzi a ruhásláda mélyén. Március 15-én mindig bezárkózik és előveszi, legalább tízszer végiglapozza, miközben nehéz könnyeket hullat a vértanúk képmására. Azon kapom magam, hogy nagybátyámék is beljebb kerültek, komótosan rátelepedtek az asztal melletti padládára, és egy üveg mezőségi pálinka mellett űzik tovább a szót. Márton mester első templomépítésének körülményeit kezdi ecsetelni.

„1965. március 15-én volt az a különös álmom, amitől még verítékeztem is… Dolgoztam otthon, délelőtt tíz óra lehetett, a csűr ácsolatát egyengettem, mert régi volt, kezdett tönkremenni. Egyszer kinézek Lupék felé az útra, látom, jön Ilka Gyuri elől, Ilka Gyuri, a cigányprímás, utána egy fehérharisnyás ember, az a kurátor volt, és utána jön egy sovány, úri öltözetű, nagyszakállú fiatalember, az volt a pap. Odaérkeznek hozzám, köszönünk egymásnak románul, mert románok voltak. Aztán kezdi Gyuri, akit időnként szoktam vinni magammal kőműves munkára, hogy” hoztam az urakat, mert templomot akarnak építtetni, s mondtam, jöjjünk hozzád, mert mi eddig mind csak templomot csináltunk…” Mit beszél összevissza ez a cigány? – kérdeztem magamban, nem építettünk még egy templomot se soha! Beviszem őket a házba, s leülünk, mint most erre a ládára. Előhozódik a templom, hogy miből s mekkorát akarnak. Nem is nagyon tudtam figyelni, csak az izgatott, hogy ki irányította őket ide, a mi falunkba. Azt mondták, hogy Katonából indultak a hajnali busszal, s mikor Gyekébe érkeztek, a felszállók között voltak ismerőseik, azok javasolták, hogy ne Szamosújvárra, hanem Székre menjenek, mert a gyekei templomot is székiek építették, s tetszésük szerint való, úgyhogy szálljanak le a Vasasszentiványon, s át a völgyön vegyék az irányt Szék felé. Úgy is tettek, jöttek végig a tó mellett, amíg elérték Bödör Mányiék tanyáját, s azok aztán nekiirányították őket Tisztamező gerincének, majd a juhlegelőről leereszkedve érték el a Komló-kutat. Nagy sár volt, gumicsizma volt a lábukon, a mező még teljesen kopár. Ott találkoztak a cigány Gyurival, aki ivóvízért volt oda. Ők jöttek például ma hozzám, s én előtte való nap éjszakáján álmodtam, hogy bementem egy templomba, de a külső részét nem láttam, csak a belsejét. Keletnek nézett a templom, bal kéz felől volt három ablaka, s hatalmas fény tört be azokon, főleg a középsőn, hogy az ember azt nem is nézhette. A falakra ember nagyságú szentek voltak festve, éppen csak nem beszéltek. A középső ablakban egyszer csak megláttam egy kicsi őzikét, de csak a fejét, olyan borjúszájú volt, s akkor én másztam is fel azonnal a lajtorján, hogy elérjem és megöleljem. A lajtorja nem ért fel egészen, de én emelkedni kezdtem, valami mégis felemelt hozzá!

Milyen különös, mikorra megérkezik Gyuri a kúthoz, megérkezik a pap is az embereivel! Mindez a tegnap délután, a templom átadásakor jutott eszembe, amikor a nap vakító fénysugarakat szórt a három ablakra, akkor jöttem rá igazán, hogy pontosan ilyen hely volt az, ahol álmomban valami felemelt az erdei kecskéhez. De azt máig sem tudom, hogy magamhoz is öleltem volna?”

Késő délutánra járt az idő, amire hazaértem. Anyám meg sem nézte, mit hoztam a boltból, csak kivette a kezemből és mondta, hogy menjek a csűrbe apámhoz, aki éppen késeket élezett, segítsek neki, mert magával visz Pásztoraljba. Így jutottam el Mike János halőr tanyájára, akinek bonchidai magyar emberek voltak az ősei, de az ő neve már Mica Juon, azért rendes volt, velem mindig magyarul beszélt. Az új IMS-sel vittek, mi voltunk a második fuvar, a téesz- és néptanácselnökök, a párttitkár és az alacsony pókhasú jegyző már várták apámat, aki jól tud tüzet rakni, és pompásan készíti a nyárson sült halat is. Velünk utazott a milicista és a nagyétkű, mogorva tekintetű szekus is, akit Nagy elvtársnak szólított mindenki, kivéve Mike János feleségét, akit nem érdekelt a betöltött funkcióval járó megszólítás, annál inkább érdekelte, hogy kihez dörgölőzhetne, amikor az ura eltűnik a látótérből, és hogy van-e még az üvegben pálinka. Útközben többnyire hallgattunk, a borzas hajú sofőr törte meg időnként a csendet, panaszolva, hogy zavaros a Nyárád, a lova nem issza. Aztán két kanyarral odébb már abban reménykedett, hogy majd megszáll a Nyárád, s a lova is megissza, s ha megbékél a rózsája, hozzá menjen vissza. Minden döccenéskor hátunkban éreztük a két testes janicsár térdét, ugyanis nem szorítottak nekünk helyet maguk mellett, apámmal a lábuk előtt térdeltünk.

Apám nagy hozzáértéssel forgatta a nyárson piruló halakat, időnként frissen passzírozott fokhagymalével kenegette őket, a kiskirályok pedig úgy itták a pálinkát, mint kiszikkadt föld a nyári esőt. Mike János felesége már nem törődött az urával, pálinkától kicserepesedett szájával mindenkit összecsókolt, még engem is. Sértődöttségemben el is menekültem a közeléből. Felmásztam a tanya bejárata előtti magas diófára, és onnan néztem, ahogyan krákognak a torkukon akadt halcsonttól, s azon röhögtem, hogy részegségükben a halszálkákkal együtt a megrágott húst is egymásra köpködik. Hiába hágtam fel a diófa tetejére s vetettem tekintetemet Katona falu felé, templomépítő Márton felszentelt építményének még a bádog keresztjét sem láttam, pedig a piciny település legmagasabb pontjára rakatták. Innen, a Pásztoraljból nézve akkor is csak a borzási erdőhát takarásában dacolhat a természet erőivel, ami nagy valószínűséggel az idők végezetéig így marad. Már magasan járt a hold, amikorra minden pálinka elfogyott, az utolsó nyárson sült hal is szét lett köpködve, s mi hazafelé indulhattunk.

„A terepjáró nem jöhet vissza még egy fuvarra!” –jelentette ki a börtönőrből lett téeszelnök, s azzal elhajtatott. Mike János segítségünkre sietett, bár a rengeteg pálinka jócskán megnyirbálta cselekvőképességét, azért almaderesét még a nyikorgó homokfutó elé tudta fogni, nyugtatván bennünket, hogy ebben négyen is elférünk. A milicista meg a szekus erre csak annyit mondtak, hogy apám mehet gyalog is, erdészként amúgy is hozzászokott a gyalogláshoz. Engem most is a lábuk elé térdeltettek, és románul beszéltek, hogy ne értsem. Hogy hanyatt ne essenek, folyton a gyeplőszárba kapaszkodtak, szegény állat egyre nagyobbakat horkantott a zabola feszítése okozta fájdalomtól. Hirtelen kirántottam a szekus kezéből a gyeplőszárat és az öreg ló sovány hátára dobtam. Ettől a szekus méregzsákká változott, torkon fogott és lelökött a homokfutóról, hogy azonnal adjam a kezébe a gyeplőszárat, s többé vissza se szálljak, az út további részét folytassam csak gyalog, ahogyan apám is teszi.

A történtek után szegény lánglelkű költőnk jutott eszembe, ahogy állt ott a képen, esőverten, bánatvirágosan. Száraz, ünnepi ruhát szerettem volna ráadni.

Egyik tavaszon hatalmas piros plakátot szegeztek kapunkra. Petőfi Sándor óriásira kinagyított fekete arcképe nézett le róla, a két alatt ez állt: PETŐFI A HÍDON. Nem láthattam az előadást, Nagy elvtárs, a szekus lekésette velem, rám zárta az őrs vasajtaját, s elment a kocsmába inni a milicistával. De ez már évek múlva történt…

Széki Soós János