SZÉKI ROVAT – SZÉKI SOÓS JÁNOS: „NEM ÚGY VAN MOST…”

admin | 2016 július 4 05:53

Szép piros júliusi hajnal ragyog, az ég pereme tele aggatva a széki lányok vasárnapi pántlikájával. A zöld gallyakkal körülfont barakk oldalának támaszkodva szemlélem a lakodalmi forgatagot. A jövést-menést. Inkább a menést. Az asztalok mellett már alig ül valaki. Néhányan az asszonyok közül, már jó ideje a kapu előtt várakoznak emberükre, akik a kinti sörcsapot ostromolják éppen.

A vendégek nagy része már kívül van a virágkoszorúba ágyazott, ISTEN HOZOTT KEDVES VENDÉG!, feliratozású kapun. Arcukról nem a lakodalmi vidámság sugárzik, azt, mintha saját kézzel törölték volna le. Az asztalokat nem hordják ki, mint valamikor, nem kell a hely a táncnak, már tánc is ritkán van.

Az este alig fértünk be a barakkba, félig megtöltötte a sok hangfal, kottatartó, gitár, elektromos orgona s a villanyzenéhez szükséges egyéb szerkentyű. Sebtében búcsúzkodnak a vendégek, olyan is van, aki még azt sem teszi, csak feleségét karon csípve észrevétlenül eliramodik. A háziaktól, az ifjú pártól való búcsúzás sem zajlik komolyan, a barakkból kihallatszó hangos zenebona miatt csak egymás hangfoszlányait hallják. A sörcsap körül álló férfiak egyre vidámabbak, éppen a széki prímást győzködik, hogy hívja a bandáját és húzzon nekik valamit. „Hogy menjünk haza úgy a lakodalomból, hogy egyet sem nótáztunk?” Filep Márton „Palimarcinak” sem kellett kétszer mondani, alig várta, hogy rázendíthessen. Azonban a nótázók lelkesedése hamar szertefoszlott, a három vonós hangszer és az énekesek hangereje nem tudott győzedelmeskedni a dobhártyánkat is beszakító villanyzene decibeljei fölött. Jó lenne kihúzni a konnektorból azokat a drótokat, javasolja egy előttem álló középkorú férfi. Erre azonban nem kerül sor, egyikük sem akar bosszúságot, a falú szájára kerülni másnap. A drága pénzen megfogadott kolozsvári zenészek éppen lefeküdni készülnek. Megtudtam, hogy nekik külön terített asztal és vetett ágyas szoba is jár a nehéz ezresek mellé. A széki zenészek megvacsorázhatnak az ideiglenesen felállított füstös konyha valamelyik zugában, és kedvükre bóbiskolhatnak a padvégén! Érthetetlen, hogy tőlük rossznéven vennék, ha elmennének haza kicsit pihenni. Legalább muzsikálni hagynák őket!

Amíg a városi műzenészek egy-két órát szundítanak, addig jó a gépzene is. Vendégűzőnek. Az asztalülés után már csak néhány kapatos vendég marad, hazamegy mindenki. A negyven év feletti párok, akiknek még vérében van az igazi széki mulatság, már nem is jönnek vissza, a tízen- és huszonévesek, ők igen, csak előbb otthon meleg fürdőt vesznek, átöltöznek, hogy este tízig bírják a gyűrődést. Amit ők táncolnak, arra nem lehet kifáradni. „Rázkódnak” valameddig, aztán fogják magukat és elmennek a Bárba, visznek egy kis lakodalmi pálinkát a barátoknak, majd visszajönnek, hogy néhány óra múlva megint elkószáljanak valamerre. Újabban a menyasszonyt is magukkal viszik, többször előfordult, hogy csak másnap éjfélre kerültek meg valamelyik közeli város szórakozóhelyéről. Mára az egykori széki rendet tartó utolsó abroncs is lassan elpattan. A kilencvenes évekig az újmenyecske a férje telkéről egy hétig ki sem tehette a lábát! Tiszta szégyen, amit ezek a fiatalok művelnek, fakad ki alkalmi társam, a szülő, az nem számít, csak tartsa mindenért a derekát, állja a nehéz költségeket, de beleszólni, régi hagyomány szerint véghez vinni a lakodalmat, azt már nem engedik.  Az én lakodalmamban hetven pár volt, akkoriban nagynak számított. Ma a négyszáz páros sem ritka, ami a mutatás összegén is megmutatkozik. A begyült pénzből másnap már luxuslakást vásárolhat a fiatal pár, akár Budapesten is, vagy belevághatnak egy többszintes családi ház építésébe Széken. A barakk belsejét már nem rongyszőnyegek, varrottasok, gyapjú szőttesek díszítik. A városból hívnak díszlettervezőt, belső építészt, hogy rózsaszín selyembe bugyolálják a koszos deszkákat. A menyasszony és vőlegény számára külön emelvényt ácsolnak, akár a királyi párnak.

Bezzeg egy jót táncolni, énekelni, azt már nem lehet. Az éjjel is rám szólt az asszony, hallgassak, nem látom, hogy csak én énekelek egyedül! Igaz, nem is bántam, mert ezek a városi zenészek úgy csavargatják, tekergetik a nótát, hogy rá sem ismer az ember, utánuk nem lehet énekelni. Látja, ezért mennek haza asztalülés után az emberek. Nincs mire mulatni. „Nem úgy van most, mint volt régen…” A mostani lakodalmakban csak az számít, hogy a fiataloknak jó legyen, pedig azt is figyelembe kellene venni, hogy a hatalmas mutatási pénz nem az ő ajándékuktól kövéredik! Az ötvenes évek végéig legényembernek, hajadon lánynak nem volt helye egy széki lakodalomban. Akkoriban úgy tartották, hogy a fiatalok éppen eleget táncolhatnak a hetente háromszor megtartott táncházi összejöveteleiken. A lakodalom legyen a házasoké, akik többé már nem járhatnak táncházba. Ma is fogadnak széki bandát a lakodalmakba, de nem sok szőrt és húrt koptatnak, ők csak az utcán kellenek, hogy kísérjék a menetet. Őket még ott sem hagyják jókedvvel muzsikálni! A négy vőfély veszett, ritmustalan pálcaverése szétveri a szép zeneszót, a lakodalmas kísérő énekeket nem tanulják meg, a legtöbbnek hallása és énekhangja sincs, mégis őket kell hívni, mert a rokonsághoz tartoznak. Régen, csak a jó kiállású, jó hangú és kiválóan táncoló legényeket fogadták meg vőfélynek.

Szeki testverek

Széki testvérek

A nyolcvanas években, talán igaz sem volt, a messze földön híres széki lakodalmakban hétfőn délután, a lakodalmi ebéd elfogyasztása után, a menyasszony násznagya felsorakoztatta a magáért példásan kitevő násznépét, hogy hazafelé indítsa a vidám kompániát, ugyanis a menyasszony vendégeinek nem illett estig mulatni. A háziak ügyeltek arra, hogy senki ne távozhasson egy kis útravaló pálinka és sütemény nélkül. Elől a férfiak álltak egymásba kapaszkodva, pár lépéssel mögöttük asszonyaik. A menet alig moccant előre, inkább többet állt, hiszen közre kellett fogni a zenészeket, akik muzsikaszóval kísérték őket. Úgy jó énekelni, ha kör közepén húzza a cigány! Nem bomlott el úgy lakodalom – a nagy tiltások ellenére sem! -, hogy a lakodalmas háztól távolabb, lehúzódva a főútról, valamelyik dús növényzetű sikátor rejtekében ne énekelték volna el az aradi vértanúk emlékét idéző dalt. A nyolcvanas évek végéig ez volt az utolsó nóta, ezzel fejezték be a zenészek a menyasszony vendégeinek lakodalomból való zenés kíséretét. Egy jó lakodalomban, ami a fergetegesen mulató vendégek számától függött, akár két órát is eltarthatott a menyasszony vendégeinek zenés búcsúztatója. A barakkban maradt vendégek a muzsikások visszatértéig sem unatkoztak, ha „szárazon” is, de egyik nótát fújták a másik után.

 Széki lakodalom 1970

Széki lakodalom 1970

Kedves széki fiatalok, kérdezzétek és hallgassátok a becsületet, tisztességet és erős tartást örökölt szüleiteket, nagyszüleiteket! Ők bizonyára még emlékeznek az elnyomatás éveire, abban töltötték fiatalságukat, amikor a széki énekért, táncért még pofon járt, Szék határán kívül annál is több. Megaláztatás. Sem a velük szemben alkalmazott erőszak, sem a megfélemlítés nem törte meg őket, mert igazi székiek voltak, nem csak a személyazonossági igazolványuk tanúskodott erről. Itt, nem messze e lakodalmas háztól, az elmúlt rendszer végóráiban történt.  A forrószegi Sallai Jánosék, éppen nagyobbik fiúk lakodalmát ülték.  Hajlékukban, erdélyi útja során, vendégeskedett Nagy László, Csoóri Sándor, Kormos István, Kiss Ferenc. (A hatalom által szintén üldözött kolozsvári szobrászművész Szervátiusz Tibor és Kallós Zoltán néprajzkutató vezette őket Székre). Késő délután szekuritátésok hada állta el az utcát és fogdosta össze a lakodalomból hazatérő férfiakat. Elrettentő példával akartak szolgálni: így jár, akinek újra kedve támad magyarul énekelni. „Egy kerek hétig vertek és vallattak minket Kolozsváron, egy sötét pincében, hogy aláírjunk egy hamis tanúvallomást, miszerint, irredenta, románellenes nótákat énekeltünk a lakodalomban.” Nem ítélkezhetünk felettük, amiért a szekunak sikerült megtörni többnapos ellenállásukat. 1990. augusztus 24.-ig,  nem vehettek részt a református templomban tartandó Szent- Bertalani gyászünnepen. Ezen a napon ők, a „büntetettek”, nem ölthettek magukra ünneplő ruhát, mint ahogy régi szokás szerint, 1717. esztendő, az utolsó széki tatárdúlás óta őseik tették, attól kezdve az ő házaik ablakaiból lettek megfigyelve a külföldről, főként Magyarországról érkezett vendégek, akik igyekeztek minden értéket megörökíteni és másokkal megosztani azt.

Sáros földgolyónk több pontján is ragyogtatják Szék csillagát. Kedves székiek -1990 óta, immár szabadon! -, ti sem hagyhatjátok az enyészet feneketlen kútjába hullva kialudni! A ránk testált szellemi örökséggel élni kell. Különben Szép Ernő szomorú igazságával találjuk szembe magunkat: „Nincs már semmink sem, csak a valóság.”

                                                                                                                                                                                                                                                                         Széki Soós János