SZÉKI ROVAT – SZÉKI SOÓS JÁNOS: GYÉMÁNT A SÁRBAN (2.)

admin | 2016 május 2 22:22

„Kicsi gyermek voltam még, vittek anyámék magukkal a lakodalomba. Ott volt a nagybátyám, Erdei Mihály, Serestély Pista bácsi a szomszédunk – akit később Budapesten Nagy László, Csoóri Sándor költők és Marosi Julianna is megénekeltettek – odakiáltotta nekem: „Gyere kicsi Zsuzsi, ide mellénk, énekelj velünk, mert te minden nótát tudsz!” Hívott, mert látta, hogy le nem veszem a szemem róluk, s az én szám is együtt mozog az övékkel. Az volt a boldogság! Arattunk, s estefelé, mikorra már végeztünk Csutkóshegyen, megjött a cigány is, húzta a jó csárdásokat, s mi jártuk a szúrós, vérfakasztó tarlón, valósággal megújultunk tőle az egész napi sarlózás után. Hazafelé  összeölelkezve jöttünk, az asszonyok ölében egy sarlóvágásnyi aranyló búzakötés volt, a menet elején pedig, egy szép nagy búzakoszorút vitt egy erős ember. Nem haza mentünk, a falu elején egy nyitott csűrkapu előtt vártak minket pálinkával, frissen sütött csörögével, ahol éjfélig még mulattunk, úgy porosan, mezítlábasan, ahogy az aratásból jöttünk. Akkor szeretet volt az emberekben, nem úgy, mint most, hogy egymásra sem néznek, akkor nem néztek le senkit, mindenki egyféle békében volt.

Széki pár 1940-ből

Széki pár 1940-ből

Most nem kell a lányoknak, asszonyoknak fonni, szőni, akkor muszáj volt. Tavaszra, kendervetés idejére meg kellett legyen szőve minden, akkorra már minden asszony vászonul fehérített, csak az összevarrás volt hátra. Megszőttük a vásznat, még sárga volt, fehéríteni kellett, hamulúggal forráztuk, utána sulykoltuk, tisztáltuk, amikor sütött a nap ismét vízbe mártottuk és húztuk ki, a ház elé, a gyepre, ha megszáradt kezdtük az egészet elölről. A zsáknak valót csak egyik felén fehérítettük, a fonákján sárga maradt, az úgysem látszott. Hagyhattuk volna sárgán az egészet, de fehéren csak szebb, szép piros csíkot is szőttünk bele. Szőttünk törölközőket is, azoknak kenderfonal volt a nyújtója és szöszfonallal vertük. A csepű, az már durvább volt, az abból font fonalat vertük a zsákvászonba, szalmazsákba, surgyéba, ahogyan Széken mondjuk. Szűkebb esztendőkben még férfi hosszúgatyákat is varrtunk ezekből a durva vásznakból, még úgy is jártunk, hogy véletlenül benne maradt egy-két pozdorja szilánk, s amikor leült benne az ember, az istenesen megszúrta… Nem maradt benne örökre, az első mosásnál, sulykolásnál összetört és kihullott belőle. A vásznat szapulni is kellett. Először rendesen kimostuk, majd jól kicsavartuk és beletettük egy nagy facseberbe, „hammas” terítővel letakartuk, arra hamut szitáltunk és forró vizet öntöttünk rá. A hamuporon átszűrődött víz reggelig lúgozta a vásznat, aztán másnap ketten hordó rúddal vittük le a kútra, ott sulykoltuk, tisztáltuk, nem úgy, mint most, hogy csak be kell tenni az automatába, akkor kézzel dörgöltünk ki minden darabot. Gyakran kellett mossunk, mert fehér volt az ingünk, pendelyünk, azokból is jó sok, mert a mezőre is fehéringesen jártunk. A kendervetésünk nem mindig sikerült, mert nem ügyeltetek a madarakra, hiába állítottalak a kenderföld mellé, elcsavarogtatok, s a madár kiette belőle a magot. Ilyenkor ritkásan kelt, vastag szárat növesztett, amiből csak durva fonalat tudtam előállítani. A kenderrel sok munka volt! Ahogy végeztünk a harmad kapálással, nyűni kellett, aztán három hétig áztattuk a tóban. Kendermosáskor mindig frissen sült házikenyeret és zamatos sárgaszilvát vittünk ebédre. Apám mindig a Csukás tóban szerette áztatni a kenderünket, egyszer bele is estem, nem tudtam úszni, megtelt a lábam szára „vérszípóval”, azóta is irtózom a mély víztől. Többé nem álltam bele a vízbe, hogy mossam a kenderzsúpokat, csak hordtam, s terítettem ki a partra, apád mosta. Egyszer egy nagy eső kivert minket a kapálásból, jöttünk haza, át kellett gázolni egy patakon, a nagy víz elsodorta róla a pallót. Apád átment rajta, aztán nyújtotta nekem a kapanyelét, hogy fogózzak bele, én behunytam a szemem, csak úgy tudtam átmenni rajta, erősen szédültem a víztől… A kimosott kendert otthon ismét kiteregettük, miután jól kiszáradt, a sulykolóval összetörtük a fás részeit, a végét letaposva, jól megtekergettük, hogy hulljon ki belőle a pozdorja, majd addig verdestük a falnak döntött hántolt csapófához, amíg jól tilolható nem lett. Tilolás után egy ritkább fogúval héheltük, majd egy sűrűbbel pácoltuk, a csepűt gerebeneztük. A szép szálakból lett a szöszfonal. A szösznyalábot feltekertük guzsalyba és télen, otthon vagy az asszonyfonóban, megfontuk. A fonalat egy-két napig kiteregettük, hogy lássák, milyen szép aranysárga lett megszapulva… Ezután felsingeltük, vetőszegre vetettük, hogy megtudjuk, hány pászma fonalunk lett, s abból hány zsák, abrosz, takaróruha, tarisznya szőhető. Akkoriban tarisznyát is kellett szőni, azzal mentünk a mezőre, abba tettük a kenyeret, szalonnát, bolti szatyrokat, táskákat egyáltalán nem használtunk, nem illett a viseletünkhöz. Szőttünk elegyes ingnek, pendelynek való vásznat is. Az elegyes inget nem kellett keményíteni, az „állt”, úgy maradt, ahogy összehajtottuk, csak dörgöléskor ment ki belőle a mángorlás! A vászonból készült ruhákat kézzel varrtuk, fontunk hozzá házi cérnát, amit a serítőn szép vékonyra pödörtünk.

Vasárnap délutáni beszélgetés Szék 1965

Vasárnap délutáni beszélgetés Szék 1965

Dolgoztunk eleget! Nem is tudom, hogy bírtuk, az étkezésünk is szegényes volt, a jó falatokat megvontuk a szánktól, hogy egy kis pénzre is szert tegyünk, legalább a legszükségesebbekre. Hétfőn minden háznál fuszulykaleves volt, benne a madárlátta szalonnabőrrel, kedden magyaróleves, szerdán, ami keddről maradt, csütörtökön lucskos káposzta, pénteken törtfuszulyka hagymapergeléssel, olykor sültszalonnával, szombaton szabógallér- vagy köménymagleves, vasárnap töltött káposzta málékásával, szalonna tepertyűvel, másodiknak szilvaízes kőttes palacsinta. A mezőre mindennap szalonnát, kenyeret, hagymát vittünk, néha szilvaíz, nyáron gyümölcs és főttmagyaró is került mellé. Kenyér helyett legtöbbször málé volt, de a rendes kenyérnek is csak a fele volt búzaliszt, a másik máléliszt. A málékenyér hamar penészedik, uzsonnára már megzöldült, ezért a nagy melegekben minden hajnalban sütöttünk. A málélisztet előbb leforráztuk, hagytuk állni egy kicsit, hogy édesedjen, majd csak azután dagasztottuk. Kovásszal készítettük a málékenyeret is. A megdagasztott málétésztából nagyobb gombócokat formáltunk, s így raktuk őket egymásra, aztán vizes kézzel körbesimítottuk az oldalát, hogy szép legyen. Legtöbb dolgot magamtól kellett megtanuljak, anyámtól keveset láthattam, mert tizenhat éves koromban már férjhez adtak, s amíg leány is voltam, apámnak kellett segítsek, a testvérem, Pista, utánam kilenc évre született. Apám engem vitt magával szénát hordani, szántani, vetni, így nem sokat forgolódhattam anyám mellett a konyhán. Amikor ideköltöztünk, a Padútra, a szomszéd Vitus Sári néni dagasztotta fel az első kenyeremet, aztán megtanultam én is. Azt mondják, jó kenyeret sütök! Azóta sok fiatalasszonyt megtanítottam rá. A kenyeret, kalácsot örökké nálam sütötték, mert az egész utcában, csak nekünk volt sütőkemencénk. Elmondom, hogyan sütöm én a kenyeret, hátha mások is kedvet kapnak hozzá! Reggel, sós vízzel megdagasztom a lisztet, bele a kovászt, s addig dagasztom, amíg jól lehet vele dolgozni. Azt mondták a régi öregek, hogy addig kell dagasztani a kenyeret, ameddig vizes nem lesz a plafon! A dagasztástól kimelegedett ember és a kenyértészta felszálló párája csapódik ki rajta… Amikor a kezünk már jól elválik a tésztától, többé már nem ragad hozzá, tisztán marad tőle, akkor jó. Hagyom megkelni. Közben valaki hevíti a kemencét, amikor a kemence szája kifehéredik, s szikrát vet a feneke, azt jelenti, hogy meghevült. Mielőtt betenném a kenyereket, kihúzom a parazsat és a piszkafára akasztok egy darab papírost. Ha a papír pirosra pörkölődik, akkor jó a hőfok, ha lángra lobban vagy feketére pörkölődik, akkor túlhevített. Ilyenkor nyitva kell hagyni valameddig a kemence száját, nem szabad bevetni a kenyereket, mert a nagy hőség egyből lefogja őket, nem hagyja, hogy felnőjenek. Bő két órán át hagyom sülni. Ha korpáslisztből sütöm a kenyeret, annak két és fél óra sütés is kell, mert abba főzött reszelt krumplit is dagasztok. A mostani finomlisztbe is tehetünk, csak a krumpli miatt nem áll el annyit a kenyér, hamarabb penészedik.

Ezeket már hiába mondom, a mai újmenyecskék nem is tudják, hogy miről beszélek, csak megmosolyognak, ha szegés előtt, a kés hegyével keresztet karcolok a kenyér aljára. Ők csak a zacskós szeletelt kenyeret ismerik, nem tusakodnak semmivel, mindent készen vesznek a boltból, még az ünnepi kalácsot is! Nem tudom, meddig mehet így tovább, a gazdaszellem legkisebb szikrája is elfojtódott bennük. Ők mit adnak át a gyerekeiknek, miről mesélnek majd az unokáiknak?”

Anyám kérdései világra szólóan parázslanak. Lassan elkocsányosodunk, mint a ritkásan bújt kenderszálak.

Gyémánt vakul a sárban…

                                                                                                                                                                  Széki Soós János