SZÉKI ROVAT – SZÉKI SOÓS JÁNOS: GYÉMÁNT A SÁRBAN (1.)

admin | 2016 április 4 18:56

Bemegyek a faluba, hogy „halljak valamit!”, mondta huncutul mosolyogva, a Rózsasikátorban lakó öreg Dobos, aki föld süket volt. Egyetlen szenvedélye maradt vénségére: elvegyülni a férfiak keddi sokadalmában és szájmozgásukról leolvasni a legfrissebb híreket, történéseket. Elképzelem, amint együtt megyünk a központ felé, még rövidítünk is a hosszú úton, átvágunk a Sósréten és a cigánysoron keresztül érünk célba. Szednünk kell a lábunkat, ha sok mindent akarunk látni és hallani. Széken, ősidőktől fogva, kedden „susztervasárnapot” és piacot tartanak.  A forrószegi patak partján tartandó asszonypiacról már elszéledtek, gyenge vásár volt, panaszkodik egy szamosújvári árus, egy darab sem fogyott a gyapjúpokrócra kirakott ukrán csavarhúzóból, elemlámpából, villanykörtéből, „orosz svájci bicskából”. Csomagolás közben még hozzáteszi: „Ide csak minőségi áruval érdemes jönni, a széki asszonyok nem vesznek meg akármit, hozzászoktak a budapesti választékhoz!” A magas drótkerítés mellett idős, talpig feketébe öltözött asszony áll, jobb karján átvetve egy pár nehéz keményszárú férfi csizmával. „Alig pár hete temettem el az uramat, nincs többé, aki viselhetné, a fiaim már nem hordanak ilyet, gondoltam, hátha erre jün égy magyarországi, s az megveszi. Itthon, még ingyért sem kell senkinek! Talán a „holland Misi”, az lehet, hogy ad érte egy csomag kávét, mert ő minden lyukas csizmát összeszed a faluban, s párosával kiakasztja valamennyit a tornácrúdjára, ott süti űket a nap, némelyik már úgy felkonkoradatt a száraz melegtűl, réá se lehet üsmerni, hogy valamikor csizma vót, fínyes rézpatkóval a sarkán, s még táncoltak is benne! Szokta is mondani Misi, aki holland lítire megvette Csipkeszegen az öreg Kocsis házát, ahol rígen táncház is vót, ha már nem táncolnak tulipántos csizmában, akkor bár a szél táncoltassa meg azakat…”

Arató széki asszonyok 1966 (jobbról a harmadik édesanyám, Soós Jánosné Vinczellér Zsuzsa) Fényképezte: Kovács István

Arató széki asszonyok 1966 (jobbról a harmadik édesanyám, Soós Jánosné Vinczellér Zsuzsa) Fényképezte: Kovács István

A falu központjában, a cinterem alatt létesített magántulajdonú lézer-diszkó előtt visz az utam. A mindenféle színes lámpákkal, reflektorokkal felszerelt épületből dobhártyaszakító hangtéboly árad az utcára. „Kípzelje, én itt lakak, nem messze, a feleségem is, én is betegek vagyunk, nyáron is csukott ablakkal alszunk, s néha még így sem halljuk égymás szavát!” – kesereg a közeli patikába igyekvő koros férfi. „Ilyen bolondokháza mellett, még a halálra sem kíszülhetünk fel rendesen, ha égyáltolán felkíszülhet arra az ember…”

„Eleget” láttam, hazafelé indulok a forgalmas főutcán. Anyám a kapu előtt vár, mellette egy vödör friss víz, ez is kell a jó ebédhez, mondja, csak hogy szóljon valamit, s megkíméljen az „élménybeszámolótól”. „Tudtam, hogy nem maradsz soká! Nekem már jobb, ha nem látom azt, ami most van!” Ebéd után rendet tett az asztalon, majd kezébe vette a kötnivalóját és mesélni kezdett. Fürge ujjaival olyan szaporán szedte fényesre kopott acéltűire a szürke gyapjúfonalat, mintha reggelre a falu összes férfi tagját széki szvetterbe akarná öltöztetni.

Szüleimmel és nővéremmel 1964

Szüleimmel és nővéremmel 1964

„Jött a fiú, hívott a táncra. A kertek alatt mentünk, mert az utcákon nem lehetett gyalog járni, úgy fel volt taposva az állatoktól, nem úgy volt, mint most, hogy villany van s jó utak. Győri Kali néni kertjében lehettünk már, náluk volt a táncház, amikor éreztem, hogy a lágycsizmám nagyon beleragadt a sárba, valahogy kihúztam belőle, de a sarka benne maradt. Egyiknek volt sarka, a másiknak nem, de én nem bántam, úgy táncoltam bomlásig. Másnap reggel, amikor elküldtek a Pázsint-kútra ivóvízért, beadtam Sárosi Pista bátyhoz, borítsa meg újból. Azt kérdezte, hogy „Zsuzsi fiam, te mit csinálsz a csizmáiddal, eszed meg űket, azt hiszed, hogy csak neked kell dógozzak egész héten?” Csütörtökre, amire megint volt tánc, meglett a csizmám, mentem utána, s táncoltam benne tovább. Kedden, csütörtökön és vasárnap voltak táncházak. Szombaton bálok szoktak lenni. Egyik bálunkat sohasem felejtem el, belöttyent oda apám is, én sírni tudtam volna a szégyentől, hiába kérleltem nem ment haza, elvett engem is táncolni, s mind a többi lányt is. Ott volt majdnem reggelig, amikor nagy nehezen, a fiúval, aki elvitt a bálba, valahogy hazacsaltuk. Apám városszolga volt a községi hivatalnál, s úgy érezte, hogy ő, mint hivatalos ember, más szülővel ellentétben, még a fiatalok báljába is joga van bemenni. De ez csak ok volt arra, hogy bejöhessen, mert nagyon szerette a mulatságot, s az ivást is! Amikor visszamentem a fiúval a bálba, többiek mind körbevettek, s mondták kacagva, hogy „neked aztán jó őrséged vót az íjjel!” Nemsokára végleg eldobhattam a lágycsizmát, nekem is csináltattak anyámék keményszárú, rézpatkós, piros tulipántos Vinczellér-csizmát, az nem ment olyan hamar tönkre. A csizmadia rokonunk volt, csak már régen elköltözött Kolozsvárra, drágán dolgozott, de jól. A kalotaszegi csizmakészítést is értette. A testvérednek, Zsuzsinak, is ő varrt csizmát, a tiédet, amikor konfirmáltál, már nem tudta vállalni, akkor már beteg volt, Désre kellett menjek veled, Bogdán mesterhez, a te csizmád az ő műhelyében került kaptafára. A tavalyelőttig még őriztem, aztán odaadtam a Bálint Kali fiának, konfirmáláskor abban vette az első úrvacsorát. Vinczellér János csizmadia mester testvére, Márton, a cipész is készített csizmákat, de nem sokan rendeltek nála, az övéi nehezek, kényelmetlenek voltak. Nekem még most is megvan a János-féle csizmám, csak már be van bokszolva, hátul a sarkán, a zölddel hímzett tulipánt, én már öreg vagyok ahhoz. A Zsuzsi csizmáján zöld-pirossal volt a tulipánt, a lányoknak az járt. A János mester keze alól kikerült csizmában jólesett a járás, jó volt benne táncolni, még egy hosszú bál után is könnyen lejött a lábamról, hátul, a kérgénél olyan jó sima csúsztatója volt, s a szára sohasem tört meg. Bogdán mester nem széki volt, ő csak kitanulta a széki csizma készítését, de minden titkát nem ismerhette.

Anyám pesti lányokat tanít táncolni 1994

Anyám pesti lányokat tanít táncolni 1994

Fiatal házasokként, minden héten volt bálunk, leggyakrabban Márk Jóskánál. A nagyutcai Ballók Jánosnál inkább csak a téli hónapokban, mert asztalosműhelyét, ahol táncoltunk, be lehetett fűteni. Akadtak köztünk idősebb házaspárok is, nem úgy, mint most, hogy az öreg nem kell már senkinek, akkor még nagyra tartottuk a nálunknál korosabbakat, mert tőlük tanultunk mindent. A huszonéves fiatalember együtt tempózott a negyven felettivel. Tasnádi Gyuri, Varga János, Szováti Márton, mind jó táncúak voltak. Mellettük bizony jól össze kellett szedjék magukat a mi embereink, hiába voltak fiatalabbak! A felszegi bálokat akkoriban Icsánék muzsikálták. A házasok báljába legényember nem mehetett, a legények báljába viszont házasember is mehetett. De csak ha meghívták! Sok ilyen bálba voltunk hivatalosak apáddal, emlékszem az egyikben még nagy hassal is táncoltam, akkor voltam terhes Zsuzsival. Akkor jó volt! Most ezek a semmi zenék elrontottak mindent, a mai fiatalok nem gondolkoznak jól! Nincsen, aki foglalkozzon velük, mondják. Velünk ki foglalkozott? Még az ördög sem… Igaz, akkor volt kitől ellopni. Minden héten háromszor tánc volt, mindenki mulatott. Most se tánc, se bál, se fonó. Nem is tudom, hogy tudták így elhagyni, mintha egy varázsló vette volna le róluk álmukban… Ha az ember hallja a jó széki muzsikát, minden búját-baját elfelejti, boldog lesz tőle a test és a lélek, ha valaki igazán szereti. Aki nem szereti, az nem is tudja, hogy milyen világon él. Ahol együtt vigadnak, ott béke és szeretet van. A jó mulatság gyógyít! Megöregedtem már, de még most is, ha meghallom a széki zenét, úgy érzem, emelkedek fel a székről. Aki azt mondja, hogy már öreg a zenéhez, az nem is szerette igazán, az fiatal korában is csak ment a többiek után, az sohasem érezhette egyetlen tagjában sem az ének és a tánc, lüktető erejét. Az ilyent senki nem akarta táncba vinni, mert csak össze-vissza taposta az ember lábát. Aki igazán szereti a zenét, az mindig fütyöről vagy énekel. Énekelve mentünk a mezőre, s dolog közben is fújtuk, a határ minden dűlőjéből énekszó hallatszott, pedig akkor sem volt könnyű az életünk. Járt a legény a lányhoz, s mikor éjjel ment tőle haza, olyan gyönyörűen énekelt, hogy mindenki felkelt és kinyitotta az ablakot, hogy meglássa azt az ügyes legényt! Most nem kell, hogy énekeljen a legény, mert haza se megy, ott alszik a lánynál! Emlékszem, amikor a kaszások húsznál is többen egy sorban, fehér bő gatyára vetkőzve énekelték a szép régi lassúkat, kaszájuk suhogása is az ének ritmusát követte.

Aki a zenét szereti, annak a lelke mindig megújul!”

                                                                                          (Folytatjuk)

                                                                                                                                                            Széki Soós János