SZÉKI ROVAT – SZÉKI SOÓS JÁNOS: FELFELÉ TÜREMKEDTÜNK

admin | 2015 november 2 21:56

Ami volt elmúlt, ami van, elmúlik! Ha mindennel egyetértenénk, mindenbe beletörődnénk, akkor vállalhatnánk e száraz és közömbös kijelentést. De nem tehetjük! Teremtőnk azért kommendált bennünket a magunk helyére, hogy ott tudásunk szerint tegyünk is. „Ha az ember tud, akkor lát is. Tükör a világ, ha látunk benne!” – vallotta Kocsis „Bori” János, széki pásztorfurulyás.

Örök példaképeink, Bartók, Kodály, Lajtha László után még megszámlálhatatlan kiválóság segített asztagba hordani, közkinccsé tenni a Kárpát-medencei magyarság, és más népek egykor művelt és megőrzött értékeit. Mostoha körülmények között végzett örökbecsű munkájuk olykor csak a felszínre szorítkozhatott, ami nem tévesztendő össze a felszínességgel. De mit rejt(ett) a kővel fedett mély? A jelenlegi „magaskultúra” vajon szomjúhozza-e eléggé a múlt feneketlen kútjának hűs vízét?  Gazdagok és okosak vagyunk, de a ránk testált vagyonnal jól sáfárkodunk? Székről, a magyar táncház bölcsőhelyéről, egész életre szóló útravalóval felmálházva indulok a válaszkeresésre. Hívlak téged útitársul! 

A széki embernek már azért is ráütöttek a körmére, ha fejében motoszkálni hagyta a széltében való terjeszkedés vágyát. Ha másként nem tehetett, hát felfelé türemkedett. Valószínű, hogy nem hallott Illyés Gyuláról, nem tőle tudta, naponta a bőre elevenjén érezte, hogy a” haza a magasban” van, annyira magasban, tán még a Jóisten is valamicskével lennebb lakik annál.

Büszkén hordott viselete, tartása, ősi szokás szerinti cselekedetei előnyére váltak. Igaz, akkoriban csak a Kapustetőn belül, otthon. Aki tudott róluk, látogatta, olykor fotografálta, „gyűjtötte”őket.  Nem csak tele filmtekercsekkel érkezett haza, sok mást is kapott útravalóul. Önzetlen szeretetet, a példásan működő rendből leckét, vastag falú pohárból gyöngyöző jókedv-cseppeket… S ott tartózkodása alatt a ház kulcsát. Ismeretlenül! Ezen el is csodálkozott kissé. Buta jóhiszeműségnek vélte. Vendéglátója hajnalban ott hagyta őt a ki nem mondott vélekedésével és a hideg házkulccsal együtt. Sietve vállára vette a kincskereső lapátot, csákányt, a Nagyutcán már várta a poros „duba”(munkásokat szállító deszkabódés teherautó), mennie kellett a „sántérre”(építőtelepre). Pénz kellett a sok szép ruhára, kelengyére, a nagyobbik lány már a konfirmálók padjában ült a templomban. Szent Bertalan-napján, református hitéről tesz tanúbizonyságot. A délutáni úrvacsoraosztást követően felszakítja a nagyhetet, s attól fogva a nagyok táncára jár.

SKMBT_C55215102715250

Dobos Károly és bandája, Szék, 1970- es évek. Fotó: Nemes Zoltán “mettor”

Megbonthatatlan egységük a „Kapustetőn túl” olykor hátrányukra válik. Az esti hazatérésig szótlanul tűrték a csúfolódását, válaszképpen a szerszám nyelét markolták kicsit erősebben. A” többségiekből” nem elismerést, inkább bosszúállásra sarkaló irigységet váltott ki a széki „bozgorok” összetartása, szorgalma, példátlan munkabírása. A derék férfiak a tikkasztó hőségben is szorosra gombolt ingujjal, kéklájbival a hátukon, széki kalappal a fejükön dolgoztak, mondván: GYENGE JUH, AMELYIK NEM BÍRJA GYAPJÁT! Napnyugta előtt hazaérkezvén, dologidőben, ami a kapálástól a betakarításig tartott, gyűrött cédula várta őket a konyhaasztalon, amelyen az asszony távirati stílusban fogalmazott üzenete állt: „ BEREKHÁTRA MENTÜNK A LÁNYOMMAL KAPÁLNI!” Mi tagadás, néha az is megesett, többnyire előleg vagy fizetésosztás napján, hogy kapa helyett inkább plajbászt ragadott a férj: „ KOCSMÁBA MENTÜNK A VEJEMMEL INNI!”- írta a papír üresen maradt oldalára. Ilyenkor a serény asszonyok egyre gyakrabban fordultak a hegy felé, hiába, azon egy teremtett lélek sem látszott lefelé ereszkedni. Akkor még nem dúlt bennük a harag, csak a töprengés emésztette őket, vajon nem omlott-e rájuk a sáncfal, nem borult-e fel velük a rozoga duba? Aggodalmuk csak a kapun belül, a már vörösen izzó napkoronggal együtt kezdett hanyatlani, amikor az ember üres elemózsiás tarisznyájába botlottak, oda, a tornác kövére volt ledobva, naptól felforrósodott füstölt szalonna- és csípős hagymaszagot árasztva.

„AKI TEMPÓZNI AKAR, ANNAK FEL KELL TUDNI UGRANI!” – hangzott sokszor, többnyire koccintáskor, az asszonykoszorú felé irányozott férfiúi intelem.

Emlékeim mindig vasárnapi köntösben kelnek útra, miként az a kislány az illatos mező virágszőnyegén. A hegyi esztenára tart apjához, aki botjára támaszkodva már az Előhágón való fölbukkanása óta kémleli őt, s ha megérkezik egy boglyányi, omlós, vadmézes-kapros ordás palacsintát süt neki. Olyat, hogy még az a „nadrágos”, idegen fotográfus is megnyalja utána mind a tíz ujját. Magukra hagyva a boldogságtól kivirágzott kompániát, Isten-kasa lejtőjén, a völgy felé ereszkedve, mormolom magam elé, mint egy verssort Csiki László erdélyi író örökérvényű megállapítását: „nem kell félteni azt a közösséget, mely önzetlenül ad, és sem köszönetet, sem hálát nem vár, hanem saját önbecsülésétől lesz erősebb, amikor ajándékoz a kevésből, amije van…”

A nyarat gondűzött ősz követte.
„Mert legárvább akinek / még halottai sincsenek / bora ecet könnye torma / gyertyájának is csak korma”

SKMBT_C55215102715251

Széki kislány, Szék, 1970- es évek. Fotó: Nemes Zoltán “mettor”

A tündér-mosolyú kislány sem olvasta még az 1976-ban írt Halottak napja Bécsben c. Kányádi-poémát, de az idézett sorok jelentésének valóságát már halmozottan birtokolta. Konfirmálását követő első halottak napján, miután „megvilágította”családja halottait, a temetőkert kapuja előtt gyülekező fiatalok sokadalmához csatlakozott. Felszeg, Csipkeszeg és Forrószeg legényei és lányai álltak ott egymás mellet, majd a falu három cigányfogadó legényének vezetésével vonultak újra a temetőbe. Rendre gyertyát gyújtottak egykori társaik síremlékeinél, akiket életük hajnalán ért a végzet, és menyasszonyi pártával vagy vőlegényi bokrétával a fejükön zárták őket koporsóba. Világításkor nekik szólt a három táncház zenészeinek muzsikája. Az anyaföldben örök nyugodalomra lelt széki zenészeket különösen megillette a zenés világítás. Hozzátartozóik pálinkával kínálták a világítókat, amiből a sírhantra is locsoltak.

A falu végéről nézve a széki temető halottak napján egy vakító fényárban tündöklő világvárosra hasonlított. A gyertyák lángja könnyeket szárított, a felhangzó muzsikaszó bánatot őrölt.

Miután a „gyertyák csonkig égtek”, a világítók hazafelé indultak. A koromsötét sikátorokban, jókedvű gyerekek töklámpásainak fénye mutatta az utat. A fiatalok – a széki zenészek által rendezett – hagyományos halottak napi cigány bálba igyekezetek, ahol kitüntetett vendégként érezhették magukat, hiszen a széki zenészek „kenyéradó gazdái” voltak.

Hajnalban bomlott a bál. Az alvó falu levegője a temetőben elégett millió gyertyaviasz édes-keserű illatát árasztotta, mintha így tenne pecsétet a Kányádi-poéma igaz soraira:

„Befonnak egyszer téged is

valami pompás koszorúba

idegen lesz majd és hideg minden…”

Széki Soós János