Széki rovat – Széki Soós János: “Fekete-piros tánc”

admin | 2015 július 6 07:42

AJÁNLÓ

Ami volt elmúlt, ami van, elmúlik! Ha mindennel egyetértenénk, mindenbe beletörődnénk, akkor vállalhatnánk e száraz és közömbös kijelentést. De nem tehetjük! Teremtőnk azért kommendált bennünket a magunk helyére, hogy ott tudásunk szerint tegyünk is. „Ha az ember tud, akkor lát is. Tükör a világ, ha látunk benne!” – vallotta Kocsis „Bori” János, széki pásztorfurulyás.

Örök példaképeink, Bartók, Kodály, Lajtha László után még megszámlálhatatlan kiválóság segített asztagba hordani, közkinccsé tenni a Kárpát-medencei magyarság, és más népek egykor művelt és megőrzött értékeit. Mostoha körülmények között végzett örökbecsű munkájuk olykor csak a felszínre szorítkozhatott, ami nem tévesztendő össze a felszínességgel. De mit rejt(ett) a kővel fedett mély? A jelenlegi „magaskultúra” vajon szomjúhozza-e eléggé a múlt feneketlen kútjának hűs vízét?  Gazdagok és okosak vagyunk, de a ránk testált vagyonnal jól sáfárkodunk? Székről, a magyar táncház bölcsőhelyéről, egész életre szóló útravalóval felmálházva indulok a válaszkeresésre. Hívlak téged útitársul! 

Széki Soós János

Lajtha László először 1940 decemberében járt Széken, másodszor 1941. február elején, akkor készítette a gramofonfelvételeket. Azt követően a felvételeken szereplő székieket Budapestre is felvitte. Amire kipihenhették a gyűjtéssel egybekötött vendégszereplés fáradalmait, a „magyar világnak” is vége szakadt. Nem csak a ruhájuk maradt fekete, több évszázados kultúrájukat is sötét lepel alá akarták kényszeríteni az új hatalom hűséges kiszolgálói. Csakhogy a széki ember konok! Nem ismer lehetetlent, kitűzött céljának elérésétől semmi sem tántoríthatja el. Ha nem termett a szikes földje, akkor az erdőből hozott rá zsíros fekete földet, amit vesszőkosárban hordott fel a kopár domboldalakra és ezt minden tavasszal megtette. Amikor már nem bírta, segítettek neki az utcabeliek. Nem hagyták egymást „lecsúszni.”

 

A kolozsvári Hóstátban szolgáló széki legény (1951)

A kolozsvári Hóstátban szolgáló széki legény (1951)

 

1946-ban, Lajtha után öt évvel, négy marxista író – Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Méliusz József – látogatott Székre, hogy az „új idők”új szelével tisztítsák meg Szék „megült” levegőjét. A táncházba is elmentek, aggodalmukról  Asztalos István így tudósított: „.. mit csináljon a széki fiatalság, mert a muzsikus cigányok úgy elkanászosodtak, hogy véka búzákat és sok ezer lejeket kérnek a vasárnapi táncért. Tánc nélkül pedig ők bajosan tudnak élni. S bevallották őszintén, hogy van legény, akit már majd’ agyonvert az apja, mikor rajtakapta a búzás zsákoknál. … Nagy Pista előbb erősen meghökkent, de aztán megválaszolta.” A tudósítás szerint a széki fiatalság cigány (zenész)-kérdésének Nagy István-féle megoldásából az hámozható ki, hogy a széki legények menesszék a „zsíros nyakú” kulák gazda magatartásának jegyeit hordozó cigányzenészeket és tanuljanak meg zenélni. „Menjünk csak el egy fél év múlva Székre – bíztattak – akkorra már saját zenekarunk lesz…” Miközben e sorokat írom, megboldogult Ferenczi Márton „Zsuki” prímás bizonyára többször is megfordul széki sírjában, vagy csak elmosolyodik azon, hogy a hithű kommunista író elvtársak éppen őt akarták elnémítani. Megnyugodhatsz, Márton bácsi, téged csak akartak, de nem tudtak, muzsikádat ma is tanulják és tanítják, őket később valóban indexre tették, a saját mocskuk szakadt rájuk. Fejjel mentek a falnak, s nagyot koppantak, mint Arany János éji bogara. A székiek azóta is táncolnak. Így megy ez. Szemlér Ferenc költő sem járt különbül, hiába ihlette meg a pártközpont épülete. Mint versében írja, naponta ott jár el a ház előtt, és jártában mindennap köszönti:

„… Az ormon
zászló lebeg időm bármely szakában.
Mindennap újból köszöntöm
friss vörösét, amint kigyúl elém
és jelzi, hogy a párt van itt jelen,
munkálkodik, gondolkodik, merész
álmokat mulat elméje – ilyen
jeleket int a lobogó amott fönn.
Napokig néha vihar dúl. Csikorgó
zajjal rázza a szél a karcsú árboc
mentén szökellő zászlót… Minden
erőmmel óvnám őt evégből, ámde
nincs erre semmi szüksége. Ha bármi
világtáj is ráküldené amennyi
vihara van, neki még az sem árthat.
… Munkámból jövet mindennap köszöntöm.”

A megalkuvás és gerinctelenség magasiskolája!

A mennyországból bármikor lehet pokol, de fordítva soha. S ha így van, akkor a pokolban kellett kicsi mennyország-szegleteket kialakítani, és folyton őrizni, nehogy szétrúgja valaki. A székieknek is volt mennyország-szegletük, oda hordtak mindent, onnan merítettek erőt a megmaradáshoz. Az új szelek idegen szelek voltak. Nem a „megült” levegőt söpörték ki Székről, hanem a fiatalokat. A lányok kolozsvári magyar értelmiségi családokhoz álltak szolgálni, ahol férjhezmenetelükig mindent megtanultak, amire egy majdani családanyának szüksége lehet. Az anyák már a Széchenyi téri cselédpiacon kikötötték, hogy lányaikat csak úgy szegődtetik el, ha minden csütörtök és vasárnap délután kimenőt kapnak, s hozzá némi költőpénzt, amit a saját kezűleg hímzett zsebkendőjük csücskébe köthetnek. A városban sem keveredtek másokkal, egymás társaságát igényelték. „Kimenős” napokon a lányok már kora délutánra összegyűltek a Szamos-parti Posta-kertben. Egy kis séta és egymás szolgáló helye iránt való érdeklődés után párba rendeződtek, s táncolni kezdték a csárdást, majd a magyart. Zenészük nem volt, nem is engedték volna a mogorva milicisták, magyarul énekelni sem volt szabad nekik. Összeszorított szájjal zümmögték a széki táncdallamokat. Feszesre húzták derekukat, arcuk rezzenéstelen maradt, csak forogtak körbe-körbe, olykor mintha a lábuk is elemelkedett volna a földtől. Balladát táncoltak, a saját balladájukat. A fiúk sem simogatták sokáig otthon a lányoktól kapott hímzett zsebkendőt, utánuk eredtek. Számukra többnyire a kolozsvári hóstáti földészeknél akadt munka, akiktől becsületesen kitanulták az állattartás és növénytermesztés minden fortélyát.

 

Széki szolgálólányok Kolozsváron (1946)

Széki szolgálólányok Kolozsváron (1946)

 

Kányádi Sándor költőt még véletlenül sem ihlette meg a pártház, “Fekte-piros” címen, a Kolozsváron szolgáló széki lányokról szerzett leíró költeményt az ezerkilencszáz hatvanas- hetvenes esztendőkben.

„Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
amikor kimenős a lány-,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Akár a kéz, ha ökölbe kékül
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.”

Honnan e „mozdulat-ország”? – kérdezi híres versében a költő. Talán nem kizárt, hogy az örökké ostrom alatt tartott, de annál erősebben őrzött kicsi mennyország-szegletből…

Széki Soós János