SZÉKI ROVAT – SZÉKI SOÓS JÁNOS: ÉGTARTÓ EMBEREK

admin | 2016 szeptember 5 21:19

 

A FORRÁSTÓL INDULVA BÁRMERRE EGYENES AZ ÚT.

A fiúk első öröksége egy kicsi, mankós kasza volt, azzal irtották a hegyre futó kertek végét szegélyező szorgalmi út méregzöld csalánerdejét s a sokféle gazt, ami a ház körül felütötte a fejét. Napközben ezekből szórtak az elkerített aprójószág elé, a kifutóban sütkérező malacoknak, s ha kellően megfonnyadt, a jászol elé kötött unatkozó kisborjas tehén is szálalhatott belőle. Az igazinak számító kaszálást szilváskertjük lucernásában gyakorolták, vigyázva arra, hogy a kaszajárás alatt ne maradjon levágatlan folt, mert az úgy beleeszi magát a felszáradt rendekbe, hogy gyűjtéskor a legerősebb somfa fogazatú gereblye is csak annyit ér neki, mint héheletlen csepűnyalábnak az asszony vásári csontfésűje.

„Fiam, te a lábaddal kaszálsz?” – hangzana ilyen esetben az apák arcpirító megjegyzése, amit még fokozni is tudnak, kérdezvén: – „Táncolás közben is kaszálsz a lábaddal?” A fiúk számára e szúrósra sikeredett kérdés volna a legmegalázóbb. Szerencséjükre ez csak akkor következne be, ha már sokadszorra foganat nélkül pattanna le róluk az okító szó, akár veretlen kicsi kaszájuk a selymes sarjúfűről. Idő előtt elkezdik a lázadozást, szinte egyszerre panaszkodnak a kinőtt kaszára, a gyenge hangú feles hegedűre, már – már hatékonyságukat gátoló akadályként tekintenek azokra.

„Aki a kicsit szégyelli, a nagyot nem érdemli!” – hűtötték le még időben túlhevült utódaikat az apák. A fiúk túlbuzgósága hiábavaló volt, konfirmálásig nem nyerhettek bebocsátást a nagyok táncára, addigra elsőrendű kaszássá és táncossá kellett válniuk, mert a falunak csúf a szája: felmagasztalhat, sárba is taposhat! Márpedig az apák méltán kiérdemelt hírnevét nem pöttyözheti semmi, annak súlya van. Templomi oltárkő.

A kapuk előtt üldögélő szemfüles öregasszonyok a fiúk jó hírét örömmel adják tovább. Egyikről-másikról szentül állítják, hogy még a szeme járása is az apjáé, úgy hordja a kalapját is, enyhén jobbra billentve, és csak az apja csárdására hajlandó fordulni a cigány előtt… Senki ne gondolja azt, hogy valaki csak úgy eltökél egy szerepet, nem, az ember azért választ szerepet, mert azt érzi, hogy az ő. Ha ezt észrevesszük rajta, csak annyit jelent, hogy VÁLLALJA is.

Az apák alkalomadtán felkeresik a zenészeket. Pálinkát, néha egész tábla szalonnát visznek nekik, s illő tapintatossággal megtudakolják tőlük fiúk magaviseletét, no meg hogy táncol-e, ha igen, jól-e, s a lány, akinek zöldágazás éjjelén cigánnyal húzatta az ablaka alatt, hozzá való-e? Az örökké fürkésző tekintetű muzsikásokat az apák továbbra is teljes jogú felhatalmazással ruházzák fel a szemmel tartást illetően. A legénysorba lépett fiúk egykori, aprók táncán muzsikáló zenészcimborája is már serkedő bajuszt visel, ott húzza apja mellett a cigánypadon, hegedűjére minden vasárnap új, piros pántlikaszalagot kötnek a lányok. A legények már őt tekintik zenészüknek, titokban meg is fogadták lakodalmukba, sőt, előleget is csúsztattak zsebébe. Azokba a lakodalmakba magyarországi barátok is hivatalosak, ugyanis a hetvenes évektől egyre többen járták az erdélyi falvakat. A Nyugati pályaudvaron messziről felismerhetőek voltak a zenész- és táncosjelöltek, legtöbbjük fején ott virított a széki szalmakalap vagy vállán a rézpikkelyes kéklájbi, teljes menetöltözetben kapaszkodtak fel a zsúfolt Balt-Orientre.

1969-es Martingyüjtes tancosai

Martin György 1969-es széki gyűjtésének táncosai Szabó Varga György énekessel és az Icsán zenekarral a templomdombon.

„Na, HAZAJÖTTETEK? – kérdezték hajnali vendégeiket kedves szállásadóik. A szorgalmas tanítványokat mestereik bálból vagy lakodalomból sohasem engedték útnak egy üveg pálinka nélkül, harmatos tekintetükkel jó darabon még követték lépteiket, s mielőtt a kanyargós sikátorok rejtekébe vesztek volna, még utánuk kiáltották: „GYERTEK MÁSKOR IS HAZA!”

A hosszú hajú farmerosok között akadtak olyanok is, akik hasznossá tudták tenni magukat az örökké munkával tele falusi portán. Ők tényleg „hazajártak.” Láttak. A dolgok mögé is. A kulcsot is megtalálták (azóta is a lábtörlő alatt tartják!), vagy csak félre állították az ajtónak támasztott ciroksöprűt, ami azt jelzi, hogy OTTHON VAN valaki. Amíg a gazda a mezőről megérkezik, bekötik a kapu előtt várakozó, csordából jött tehenet, és illatos sarjút villáznak jászlába. MINDEN A HELYÉN VAN! A villanyélen a fogás is, talán kicsit mélyült az első szénahordás óta. Az apák hangja is.

Vastag pohárban gyöngyöt vető pálinkák között szól a muzsika. ÉGTARTÓ EMBEREK húzzák, járják. Tánccal, muzsikával tartják fölöttünk az eget, és holtig gyűjtik alá az élethez való jókedvet.

HALLGASSÁTOK AZ ÉNEKET, MEGNYÍLIK ELŐTTE A LÉLEK!

                                                                                                                     

                                                                                                                                                    Széki Soós János