SZÉKI ROVAT – SZÉKI SOÓS JÁNOS: A KERT

admin | 2016 augusztus 10 08:25

Ha füzettel, ceruzával a kezemben indultam ki a házból, anyám sohasem hagyta szó nélkül. „Ha írni akarsz, menj az első házba, én nem zavarlak, asztalnál ülve kényelmesebb!” Én mégis a megcsonkított telkünk végében zöldellő szilváskertet választottam. „A fák között legalább jár a levegő!” – szólt utánam, látván, hogy megint hajthatatlan vagyok. Aztán hallom  puha, mezítlábas lépteit, jön utánam, ismerem, addig nincs nyugta, amíg ki nem puhatolja, hogy miről akarok írni.

Gyermekkoromban mindig irigyeltem azokat, akiknek szép lapos, mély belső kertjük volt, s közepében, egy öreg diófa oltalma alatt mély kőkút állt, naphosszat tudtam nézni a sötéten csillogó hűs víztükröt. Siránkoztam is apámnak eleget, hogy ne szőlőlugast telepítsen a kertünkben, inkább kutat ásson! Ma is emlékszem nyugtató szavaira: – Fiam, mi hegyen lakunk, a mi kutunkban örökké csak hideg kő lenne, a hegyről mindig a völgybe folyik a víz! Vigasztaljon az, hogy a mi kertünkből látszanak az erdők, és itt van a szemed előtt, Felszeg, Csipkeszeg, Forrószeg látképe is!” Hogy apám szavai megnyugtattak-e akkor, nem tudom, de most hálás vagyok a sorsnak, hogy innen, a hegyről nézelődhetem.

Még nem voltam megszületve, amikor apám utat vágott fel a hegyre, majd követ, téglát, faanyagot hordott fel azon, hogy két kezével felépíthesse jövendőbeli hajlékunkat. A negyedhektárnyi telket ötvenkilencben már nem is tábláztatta a nevére, hiszen küszöbön volt a kollektivizálás, amúgy is bekebelezte volna a téesz, akkor meg minek, hogy kuláklistára kerüljön? Apám sohasem rugaszkodott el a valóságtól, akkor is logikusan gondolkozott. Honnan sejthette volna, hogy harminc év múlva a téesz a saját kezével megásott sírjába fog hullani és úgy temetik el, hogy senki sem ejt érte könnyet. Bizony ezt 1959-ben még senki nem jósolhatta meg! Apám sem. Sz. bácsi már régen a széki temetőben nyugszik, így, 1991 telén nem állíthatta meg mohó, földre kiéhezett fiát, aki leitatott földmérőkkel lepte el telkünket, hogy „örökségét,” ami nem létezett, hiszen az apja már harminc éve eladta apámnak, visszavegye. Békés természetű apám hiába teregette ki asztalunkra a megsárgult adásvételi szerződést, nem használt, a földtulajdoni lapon Sz. bácsi neve állt. Így vették el apámtól a harminc éve jogosan megvásárolt telkének háromnegyed részét. 2oo7-ben, apám halála után, anyám nekem adta a „dokumentumot.” Íme:

 

ÖRÖK VÁSÁRLÁSI SZERZŐDÉS AZ ELADÓ ÉS VEVŐ KÖZÖTT

 

Alulírott Soós János, született Széken, 1931, április 28-án. Mint vevő megvett Szováti Istvántól 15 ári helyet a Padúton, ami Vitus Mártonnal szomszédos, 1800 lejért, azaz ezernyolcszáz lejért 1959-ben, február 15-én, amit kifizetett Sipos János és Szabó József, mint jelenlévő tanúk előtt.

 

Kelt Széken,1959, február 15-én.                                          Eladó és vevő tanúi: Sípos János,

                                                                                                          Szabó József (aláírások)        

Immár kilenc éve, apám is ott nyugszik a földvásárlási szerződésén tanúként szereplő néhai Sípos János, valamint Szabó József sírhalmától nem messze. Igazságos, keményszavú emberek voltak a maguk idejében. Azóta az ifjabb Sz.-t is elragadta a halál. Határtalan kapzsiságával együtt zárták koporsóba. Csak remélhetem, hogy „találkozásukkor,” holtában is becsült apjának volt hozzá néhány keresetlen szava…

 

Meggyőződésem: az egyéni sorsok ismerete nélkül nem juthatunk előbbre!

 

Ágyúdörejt, puskaropogást is a kertünkből hallottam először. 1965-ben, Gheorghe-Dej temetésekor. Díszlövések moraja a dési tüzérlaktanyából jött. Félelmemben leszaladtam a házba, keserves sírásba kezdtem, anyám próbált megnyugtatni. Apám aznap is csak estére került haza. Vacsora közben hallottam őket beszélni, abból tudtam meg, hogy Dej Románia első embere volt. Anyám sem tudott sokkal többet a történtekről, mint én. Apám volt jártasabb a politikában, ő adta tudtomra, hogy mi Romániában élünk, addig azt sem tudtam, hogy van ilyen ország, hiszen szűk környezetemben még román szót sem hallottam. Számomra a falum hegyei mögé esett területek, ismeretlen, idegen földek részei voltak…

Rá egy évre, úgy hozta a sors, hogy Magyarország létezéséről is tudomást szerezhettem. Felszegen, a szövetkezeti boltban találkoztam Kántor Pistáékkal, akik 1944-ben a visszavonuló magyar katonákkal hagyták el Széket és Budapesten telepedtek meg. Egy szatyorra való feketeborsot vásároltak éppen. Azt mondták, a rájuk csodálkozó embereknek, hogy Budapesten nem kapható, én nem akartam elhinni, hiszen ahol csokoládé van, meg is kínáltak, ott borsnak is kell lennie! Hazafelé tartva apai nagyanyámhoz is betértem, rögvest elújságoltam, hogy magyarországiakkal találkoztam, akik még finom csokoládéval is megetettek. Akkor mesélt testvéréről, Posta Jánosról, aki szintén 1944-ben ment ki Magyarországra, de ő sohasem jöhet haza, mondta, mert volt egy román szeretője, akit csak a határig vitt magával… A „lerázott” nő visszament övéi közé, megtorlásul 1945-ben elfogatási parancsot járt ki hűtlen társa ellen, akit a román hatóságok örömmel vertek volna vasba, hiszen csendőrként szolgált a „magyarvilágban.” Valószínű, hogy erről Posta János is értesült, mert soha nem látogatott haza, húgát sem látta többé, pedig nagyanyám hagyott rá időt bőven, százegy évet élt!

Nagyanyám Soós Jánosné Posta Katalain és testvére Posta János

Nagyanyám Soós Jánosné Posta Katalin és testvére Posta János – Szék 1920-as évek

 

Kertünk végéből jól rálátok a Gyirászi- telekre, ott lakott Ilka Gyuri, a prímás. Felesége, Lenuca néni, vasárnap délutánonként aprók táncát tartott nekünk, velünk egykorú fiai, Miki és Gyurika húzták a talpalávalót. Lenuca néni minden tudását beleadta, hogy lábunkból örökre kiiktassa a botladozásra való hajlamot. Nem sokáig taníthatott minket, a helyi rendőr betiltotta összejövetelünket, mondván: „Ilka Gyuriné törvénytelen dologba mártotta kezét!” Férjét 1983 júliusában, egy széki lakodalomban muzsikálva érte a halál!

 

A nyolcvanas évektől már rendszeresen látogatták magyarországi fiatalok a széki táncházakat, akik nem tudhatták, hogy egy táncház engedélyeztetése mibe került. Olykor egy kerek hétig jártak a fiatalok tövist vágni, de a fejesek ennél is többet kívántak. Kötelezték a táncolni vágyó fiatalokat, hogy fizessenek elő az összes, Bukarestben megjelenő román napi- és hetilapra. E lapokból soha egy sort sem olvastak. A száz példányban is megrendelt újságokat a postás a cigányfogadó legény házához vitte, ahonnan kéretlenül elvihették a házasodó párok, ezekkel hevítették lakodalomkészítéskor a sütőkemencéket… A román lapok mellett szerencsére akadt egy igazán olvasható magyar lap is, Erdély magyar ifjúságának hetilapja, az Ifjúmunkás. Kiváló szerkesztői igyekeztek színvonalas és hasznos írásokkal megtölteni hétről-hétre. Talán nem árt, ha ismeretbővítés gyanánt megemlítem, hogy a feledés tavába „merített” kiváló írónk, Páskándi Géza (1933-1995) tizenhat évesen már a lap szerkesztője volt. Nem sokan tudják, hogy a nála négy évvel idősebb Kányádi Sándor költői tehetségét is ő fedezi fel és közli 1950-en első versét az Ifjúmunkás irodalmi mellékletében. Az én verseim szintén e lap hasábjain láttak napvilágot 1984-ben, akkoriban már Lázár László vezette az IM- mellékletet. Öt versemet hozta a lap, fotóval és bemutatkozó sorokkal. A postás természetesen a nehéz Ifúmunkás köteget is a cigányfogadó fiúnál rakta le. Csipkeszegi Zsoldos Sárinak, volt tanítványomnak, azóta felszegi lett, a Nagyutcán lakik családjával, az ő házuk is látszik a kertünkből, köszönhetem, hogy „nem váltam a tűz martalékává!” Sári, nyomtatott írást soha nem dob félre, nem gyűr össze úgy, hogy előbb bele ne olvasna. Abba az Ifjúmunkásba is beleolvasott. „Asszonyok! Ne égessétek el Soós Jánost!”- kiáltotta a sütőkemencét hevítő fürge asszonyok felé futva.

 

Nézem a haragoszöld lombozatú szilvafákat, nem lesz termés, idén is elfagyott.  Ezért nem érdemes egyetlen gondterhelt pillanatot sem élni! Még az unokák lakodalmán sem marad szárazon a torkunk. A pincék mélyén ledugaszolt pálinkás hordók tartalma már belesárgult a bő torkú násznépre való várakozásba. Unalmukban alighanem helyettünk is vezekeltek a káromló időért…

Széki Soós János