Széki rovat – „MIKOR ENGEM SOROZTAK …”

admin | 2015 október 5 07:00

Ami volt elmúlt, ami van, elmúlik! Ha mindennel egyetértenénk, mindenbe beletörődnénk, akkor vállalhatnánk e száraz és közömbös kijelentést. De nem tehetjük! Teremtőnk azért kommendált bennünket a magunk helyére, hogy ott tudásunk szerint tegyünk is. „Ha az ember tud, akkor lát is. Tükör a világ, ha látunk benne!” – vallotta Kocsis „Bori” János, széki pásztorfurulyás.

Örök példaképeink, Bartók, Kodály, Lajtha László után még megszámlálhatatlan kiválóság segített asztagba hordani, közkinccsé tenni a Kárpát-medencei magyarság, és más népek egykor művelt és megőrzött értékeit. Mostoha körülmények között végzett örökbecsű munkájuk olykor csak a felszínre szorítkozhatott, ami nem tévesztendő össze a felszínességgel. De mit rejt(ett) a kővel fedett mély? A jelenlegi „magaskultúra” vajon szomjúhozza-e eléggé a múlt feneketlen kútjának hűs vízét?  Gazdagok és okosak vagyunk, de a ránk testált vagyonnal jól sáfárkodunk? Székről, a magyar táncház bölcsőhelyéről, egész életre szóló útravalóval felmálházva indulok a válaszkeresésre. Hívlak téged útitársul! 

Széki Soós János

Évszázadokon keresztül, apáról-fiúra hagyományozódtak Széken a katonanóták. Az EU-csatlakozás óta nincs rukkolás vagy sorozás, megszűnt a kötelező sorkatonai szolgálat. Nem is ez utóbbit bánjuk! Azt a sok szép katonadalt sajnáljuk, amit csak ilyen alkalmakkor énekeltek. Mára szinte teljesen kiiktatódtak a széki legények énekkészletéből is. Kár!

A kétezres évek közepén elhunyt széki pásztorfurulyás, Kocsis „Bori” János, 1997-ben így emlékezett rukkolásáról:

„Szógáltom Nagy Gyurinál a Hóstátban, ez akkor nagy hely vót, nagy pínzzel. Három évig vótam nálo, dupla fizetésem vót a többi szíkihez kípest. Kellett rukkaljak, a második világháború víge felé jártunk. Égy hónappal hamarébb felmondtam, mer hínak bé katanánok. Gazdám figyelmeztetett, hogy a sok pínzt ne herdáljom el, mer hígul, vegyek réá gabanát, az tartja az árát háborús időkben is. A húsz mázso búza és húsz mázso szemes málé már ott vót apáméknál a gabanásban, amikor elkezdtük a mulatást. Mük, rukkaló legínyek, összepótoltunk és kivettük Ballók Pista báty házánok szíles tornácát. Ott minden este összegyültünk, ettünk, ittunk s húzta nekünk az öreg Zsuki Márton. Azt a hónapat így tőtettük le, ott Ballóknál. Eljött október ötödike, kellet bévonuljunk. Fúhattuk, hogy „Isten veled kis falum örökre…” Mit gondósz, milyen eszmével mentünk, nem tudtuk, hogy mennyünk vagy ne mennyünk! Nyugadjék apám, szegíny azt mondta, hogy ne mennyünk sehova, mert münket a háborúba visznek, s Amerika münket örökké meg szokatt verni! Hogy ne mennyünk csak a Csókakútig, mert ott van közél a Berek, s elrejtőzhetünk benne, már úgy sem tarthat sokáig a háború. Mégis azt az igazat vettük fel magunkba, hogy elmenyünk, a hazáért, pedig Tordán túl már nagy volt a vereség!”

Kocsis „Bori” János rukkolása után harminchat esztendővel, 1980 októberében, a mi fejünk fölött már nem süvítenek puskagolyók, az ágyúlövedékek becsapódásától sem kell tartanunk, göndör hajunkat sem fújja százfelé a szél, mert szeretőink bokrétás kalapot tesznek rá. Csak közben az eltelt idő idegen kezet növesztett, és azzal még a hagyományos katonanótáink szövegébe is „belenyúlt,” olyképpen, hogy hadihajónk már rég nem a fiumei, hanem a konstancai kikötőben áll! „Frissített” nótánkat hallgatva, a dési Katonai Sorozóközpont tisztikara, arra a következtetésre jutott, hogy akár a haza büszkeségei is lehetnénk, hiszen bátran, dalolva vonulunk a román hadseregbe. Ha jól értik, egyenesen a Tengerészeti Hadiflotta kötelékébe vágyódunk, annak ellenére, hogy otthon még az ivóvíznek is szűkében vagyunk… Kövér könnycseppeket is hullattak a széki pálinka folyamatos nyaklásától tüzesedő orcájukra, mert azt kezdtük el, hogy: „Rakják le a Bukarestbe kiinduló síneket, síneket, hogy vihessék a Regátba ki az egybélieket…” Természetesen, mi az ellenkezőjére gondoltunk. Szedjék fel, hogy ne vihessék!

Rukkoló széki legények, zenészek: Lurcsi György “Gyurica” prímás, Mikó Albert kontrás, Moldován “Ilka” György gordonos (Szék, 1944 tájékán)

A széki katonalegénynek egetverő szabályszegést kellett elkövetnie, hogy jól „megágyazott” szolgálati helyéről kimozdítsák és büntetésből valamelyik hírhedt szénbányába eresszék le, mert az építőiparban dolgozó apák – még időben! – összeismerkedtek az elérzékenyedett dési tiszt elvtársakkal. Főnökeik gyakran küldték őket műszak utáni mellékes munkákra. Megrendelőik közt bőven akadt magas rangú katonatiszt is, általában garázst vagy pincét kellett nekik építeni. Ilyen alkalmakkor terítékre kerülhetett a rövidesen rukkoló legények sorsa, s ígéretükhöz híven, helyet is szorítottak nekik a dési Rózsahegy kaszárnyáinak valamelyikében. A fiaikért aggódó apákat, némi pénzmag ellenében, még egy új tiszti csizma megrendelésére szóló bónt is rátukmáltak, mondván, ők amúgy sem tudnak egy évben két párat elviselni. Nagy megelégedésükre ebből egy virágzó feketeüzlet fejlődött ki, ugyanis divatba jött Széken a tiszti csizma. Jól passzolt a fekete posztóból készült „priccses” nadrághoz, s könnyen esett benne a járás és a tánc is. Kis idő elteltével minden férfi ilyet akart, fel is ment az ára, drágább lett, mint az eredeti széki keményszárú Vinczellér-csizma. Háromnapos kocsmai és táncházi mulatság után álltunk a dési sorozó bizottság elé. Szépen fel voltunk öltözve, egyformán mind a három utca – Felszeg, Csipkeszeg, Forrószeg – legényei. Bokrétásan, posztóharisnyában, a szeretőnk által hímzett piros nyakravalóval, igazi keményszárú – nem tiszti! – csizmában feszítettünk. Szemlénket rövidre fogták, hogy annál többet időzhessenek társaságunkban, az általunk lefoglalt Szamos étteremben. Ott már a Kárpátokról is énekeltünk, hadd képzelődjenek tovább, higgyék azt, hogy nem csak a tengerészet, de a hegyivadászat is ínyünkre való, annak ellenére, hogy dombos, lankás vidék a miénk. Szürkületre érkezett meg velünk autóbuszunk Székre, a felszegi Kapustetőre. Felsorakoztunk, elől a forrószegiek, majd a csipkeszegiek, harmadik sorban, mi, felszegiek álltunk, büszkén vállalva a jó házigazda szerepét. Például nem kezdtünk nótákat, csak bekapcsolódtunk a forrószegi vagy csipkeszegi sorozótársaink által elkezdett nóták éneklésébe. Egymás vállába kapaszkodva, ének- és muzsikaszóval masíroztunk a központi kocsmába, ahol már csak a mi asztalainknál nem ültek, a többit a falu férfi- és legényemberei foglalták el. Aki aznap csizmát tudott húzni a lábára, az ott volt, a sorozók számlájára ihatott!

A helyi milicista nagy bánatára, néhány korhely kapitány és őrnagy nem tudott megválni tőlünk, befészkelődtek autóbuszunkba és velünk jöttek. A kocsmában magukhoz kérették a szeparéban iszogató, a helytartó szerepét játszó altisztet, és közölték vele, hogy őket zavarja egy olyan egyenruhás jelenléte, akinek bádoglemezzel borított vállapján hallani lehet az eső kopogását! Majd vérmes szemükkel egymásra kacsintva, a nyilvánosan megalázott milicistát kiparancsolták a posztra. Ezt látván, Boldizsár Sándor kocsmáros urunkból is elszállt a félelem, magas, rezgő hangján egy „erős” nótába kezdett, miközben a kocsma faláról letépte az ÉNEKELNI SZIGORÚAN TILOS! – táblát, és a sörtől tocsogó bádogpult mögé hajította.

Éjfél után a három utca táncházaiban folytatódott a mulatság. A hajnalig tartó bálban többször kértük az édesanyánkat, ha meghalunk a messze idegenbe, hozasson a székvárosi gyászos temetőbe, de előtte még feltettük a Ferenc Jóska rezes csákóját, majd új csizmánkat is el akartuk viselni, de Sztalin Jóska nem akarta engedni, és szidtuk a román királyt, hogy semmit sem vétettünk neki, mégis huszárnak sorozott, sárga csikót adott, verje meg az isten, hogy megszomorított…

Széki Soós János