Széki rovat – Széki Soós János: “A SZÉKI PÁLINKÁNAK SZÜKSÉGES VOLTÁRÚL” (2.)

admin | 2015 szeptember 7 07:00

Ami volt elmúlt, ami van, elmúlik! Ha mindennel egyetértenénk, mindenbe beletörődnénk, akkor vállalhatnánk e száraz és közömbös kijelentést. De nem tehetjük! Teremtőnk azért kommendált bennünket a magunk helyére, hogy ott tudásunk szerint tegyünk is. „Ha az ember tud, akkor lát is. Tükör a világ, ha látunk benne!” – vallotta Kocsis „Bori” János, széki pásztorfurulyás.

Örök példaképeink, Bartók, Kodály, Lajtha László után még megszámlálhatatlan kiválóság segített asztagba hordani, közkinccsé tenni a Kárpát-medencei magyarság, és más népek egykor művelt és megőrzött értékeit. Mostoha körülmények között végzett örökbecsű munkájuk olykor csak a felszínre szorítkozhatott, ami nem tévesztendő össze a felszínességgel. De mit rejt(ett) a kővel fedett mély? A jelenlegi „magaskultúra” vajon szomjúhozza-e eléggé a múlt feneketlen kútjának hűs vízét?  Gazdagok és okosak vagyunk, de a ránk testált vagyonnal jól sáfárkodunk? Székről, a magyar táncház bölcsőhelyéről, egész életre szóló útravalóval felmálházva indulok a válaszkeresésre. Hívlak téged útitársul! 

Széki Soós János

Az olykor „könnyelműségre” hajlamos férfiak is indokoltnak látták gondoskodó asszonyaik pálinka feletti szigorúságát, hiszen akkoriban minden bajt csak pálinkával lehetett kiváltani. Juttatni kellett belőle a munkahelyi vezetőknek a hétfői napok igazolásáért – amit általában lakodalmakban vagy bálokban töltöttek – ; az orvosoknak, hogy véletlenül se „felejtsék” megoperált hozzátartozóikban az ollót, a katonai alakulat parancsnokának, hogy törölje katonafiúk nevét a szénbányákba küldendők névsorából, az útlevélosztályra, ha kétévente Magyarországra kívántak utazni, és nem utolsó sorban évről évre gyűjteni kellett a lány vagy a legény lakodalmára. Gyenge embernek tartották azt, aki nem saját pálinkával állta ki a háromszáz fős lakodalmat. A hétfő délután hazatérő vendégek férfi tagjainak illett egy-egy üveggel a kezükbe nyomni, hogy az úton megkínálhassanak belőle olyan szembejövőket, akik nem voltak hivatalosak a lakodalomba, de hírét vihessék a kitűnő itókának. Széken úgy tartják, hogy egy jó lakodalomhoz csak finom pálinka és jó zenészbanda szükséges!

Az egyszeri csipkeszegi feleség is az ügyes asszonyok takarékossági módszerét akarta alkalmazni, amikor azt találta javasolni férjének, hogy ezután ők is osszák kétfelé az ötven literes üvegkorsó pálinkát. Minden ravaszságra kapható férje azonnal beleegyezett, hiszen tudta, hogy csak egy korsó van a házban.

– Neked, melyik “fele” kell? – kérdezte a meghökkent feleséget, aki el sem akarta hinni, hogy férje ennyire megváltozott és szó nélkül elfogadja javaslatát.

– Én a felsőt választom! – felelte a mit sem sejtő asszony.

– Akkor megegyeztünk, nekem marad az alsó fele. Szurkozd le a dugót! – parancsolta katonásan a férj.

Telt-múlt az idő, az asszony nyugodtan végezte házi- és mezei teendőit, még örült is, hogy legalább az örökös és hasztalan pálinkaőrzéstől megszabadult. Egy alkalomkor felkereste az új kispap, aki rövid áldást mondott a ház népére, és már készült tovább állni, hogy estig befejezhesse az elmaradt hívek meglátogatását. A jóhiszemű asszony pár perc türelmet kért a siető kispaptól, s igyekezett a kamrába, a pálinkáskorsóhoz, hogy legalább egy fél literrel töltsön a nőtlen fiatalembernek, legyen, aki melegítse finom lelkét a hosszú estéken. Nagy megrökönyödésére az ötven literes korsónak csak az „alsó” felében volt pálinka! Este elővette férjét, mindennek lemocskolta, aki csak jó későre jutott szóhoz: „Isten látja a lelkemet! Én mindig a korsó fenekéig dugtam le a nádszálat, mindig az „én felemből” szívtam…”

Dobos Károly széki prímás áldomást iszik a cigányfogadóival (Szék 1953)

Felszeg fertályában is szokatlan eset történt a pálinkával. Vízzé változott! Ott is az asszony örökös zsörtölődése miatt került vastag szurokréteg a pálinkáskorsó dugójára. Hiába hadakozott a férj, a pálinka sorsa „megpecsételődött”.

Dologtalan tél lévén, volt ideje azon járatni az agyát, hogy miként juthatna mégis egy-két korty búfelejtőhöz. Hamar megtalálta a módját. A hársfából faragott, fehér ingvászon darabbal körbetekert dugónak – micsoda véletlen! – csak a tetejére jutott az olvasztott szurokból, az edény szájához hozzá sem ért, így naponta többször is kiemelhette azt. Az asszony néha megfordult a rejtekhelyen, ám apadást nem tapasztalhatott, hiszen az üvegkorsót sűrű venyigefonat hálózta be. Kukoricakapálásra már a korsó szaga is csak halványan emlékeztetett a pálinkára. A családi bosszúság elkerülése végett finom Bogdán-kúti vízzel lett feltöltve és újraszurkozva, ezúttal úgy, ahogy kell!

A fösvénységéről híres feleséget éppen szilvaszedéskor érte a szégyen. Egy napon váratlanul sokan érkeztek mindkettejük rokonságából: segítségükre akartak lenni a fárasztó munkában. A szilváskert fái alatt fogyasztották szótlanul szűkösen mért, szalonnából és kenyérből álló ebédjüket, amikor a férj hangosan felkiáltott: „Te, asszony, eredj egy kis pálinkáért, hadd kínáljuk meg a rokonokat!” Kis idő elteltével jött is vissza kipirult arccal, köténye alatt egy fél literes üveget szorongatva, amit kényszerű mosolyával kisérve nyújtott oda a rokonság legidősebb férfi tagjának, és visszakuporodott ura mellé. Az illető előbb megdicsérte a szépen gondozott szilvást, a bő termést, aztán komótosan kortyolt az üvegből, de homloka egyből ráncba szökött, majd ültéből felpattanva rettenetes szitkozódásba kezdett:

– Nem szégyelled magad, csúfolódsz a segítő rokonaiddal? Vízzel kínálod őket? Még öregségedre sem gyógyultál ki a fösvénységből?

A megszégyenített asszony férjére nézett, aki előbb a többiek felé vágott a szemével, majd erélyesen így szólt feleségéhez:

– Most meggyőződhettél igazamról! Eddig hiába mondtam neked, hogy az ember elől elzárt pálinka elfolyik vagy vízzé változik…

A forrószegi falurészben lakó bivalyos gazda elől nem kellett elrejteni a pálinkát. Pedig az erős italnak nála nagyobb hódolója nem igen akadt a Mezőségen. Nem a felesége, hanem a két fortélyos bivalya miatt nem ihatott kedvére! Ha megérezték rajta az italszagot, hiába fejte őket, egy csepp tejet sem eresztettek a sajtárba. Nagy ritkán asszonya is megsajnálta, ilyenkor ő fejte meg a furfangos jószágokat. Így történt egy Szent Mihály-napkor is. Az örömtől repeső férj magához szorította jóravaló teremtésű feleségét, és tudtára adta, hogy meglátogatná Mihályt, egykori katonapajtását, a szomszédos Visa faluban. Ünneplő ruhát öltött magára, és a pincéből felhozott három literes korsó pálinkával útnak eredt. Ahogy számította, délben már a visai harangszóra emelte kalapját.

Estére nem csak a dombok közé ereszkedett ködtől, de a sok pálinkától is egyre homályosabban látott. Hiába marasztalták éjszakára, ő hazaindult. A kétórás út hajnalig tartott. Már kezdte bánni, hogy nem hált meg Visában. Amikor már harmadjára ütközött ugyanannak a kóré csomónak úgy döntött, hogy nem megy tovább. Azonnal belefúrta magát, reggelig pihen, aztán tovább folytatja útját. Hajnal felé kakaskukorékolásra ébredt. Nem tudott eleget csodálkozni. Hogyan kerülhettek a kakasok a mezőre? Csak amikor alaposabban körülnézett, jött rá, hogy a saját kertjében aludt, pár lépésre puha ágyától… Feleségének is csak évek múlva mondta el, hogy azon az éjszakán nem Visában aludt. Széken, a „kétes” helyen éjszakázót, azóta is e közmondással illetik: „Megaludt, mint Fodor Pista, Visában!

Hát egyelőre ennyit a széki pálinkáról, vigyázzunk vele, mert varázserővel bír! Olykor megviccel, jókedvre derít, máskor családi bosszúságokat okoz. NE HADAKOZZUNK VELE!

Mielőtt a széki pálinka szükséges és finom voltáról szóló soraim végére pontot tennék, hadd idézzek a pálinkát kínáló széki vőfély tréfás rigmusából:

„A pálinka mérges ital,

Aki issza, hamar meghal.

Nyáron izzaszt, télen fagyaszt,

Okos ember nem issza azt.”

Megboldogult anyai nagyapám, Vinczellér István álláspontja igen távol állt a vőfélyétől. Ő még a „hagyásfák” helyébe is szilvafát ültetett volna…

Széki Soós János

Szójegyzék:

vernyice – alkalmilag készült, pálinkafőzésre szolgáló szerény épület

hagyásfa – a csordák tűző nap vagy eső elleni védelmére meghagyott óriási vackor- és vadalmafák