Széki rovat – Széki Soós János: “A SZÉKI PÁLINKÁNAK SZÜKSÉGES VOLTÁRÚL (1.)”

admin | 2015 augusztus 3 07:00

Ami volt elmúlt, ami van, elmúlik! Ha mindennel egyetértenénk, mindenbe beletörődnénk, akkor vállalhatnánk e száraz és közömbös kijelentést. De nem tehetjük! Teremtőnk azért kommendált bennünket a magunk helyére, hogy ott tudásunk szerint tegyünk is. „Ha az ember tud, akkor lát is. Tükör a világ, ha látunk benne!” – vallotta Kocsis „Bori” János, széki pásztorfurulyás.

Örök példaképeink, Bartók, Kodály, Lajtha László után még megszámlálhatatlan kiválóság segített asztagba hordani, közkinccsé tenni a Kárpát-medencei magyarság, és más népek egykor művelt és megőrzött értékeit. Mostoha körülmények között végzett örökbecsű munkájuk olykor csak a felszínre szorítkozhatott, ami nem tévesztendő össze a felszínességgel. De mit rejt(ett) a kővel fedett mély? A jelenlegi „magaskultúra” vajon szomjúhozza-e eléggé a múlt feneketlen kútjának hűs vízét?  Gazdagok és okosak vagyunk, de a ránk testált vagyonnal jól sáfárkodunk? Székről, a magyar táncház bölcsőhelyéről, egész életre szóló útravalóval felmálházva indulok a válaszkeresésre. Hívlak téged útitársul! 

Széki Soós János

Töltök magamnak egy kupica széki szilvapálinkát. Sógorom, felszegi Juhos Miklós főzetéből való, 1987-es évjáratú. Megiszom. Finom, imába lehetne foglalni. Néhai gazdáját is! Isten nyugosztalja, 2014. szeptemberében halt meg. Többé nem tölt nekünk. Hányszor érkeztünk meg hozzájuk, éjszaka közepén, Budapestről. Vérbeli gépész lévén, egyből felismerte autónk motorhangját, kilesett az ablakon, kitöltött annyi pohár pálinkát, ahányan voltunk, és csak azután jött kaput nyitni…

Széken, az újdonsült telektulajdonos birtokának, leendő lakóhelyének szemrevételezésekor, előbb a szilvafákat számolja meg  – ott nincs belterület szilvafa nélkül! -, és már azon gondolkodik, hogy még hány szálegyenes csemete férne melléjük! A világért nem vágna ki egyet sem, inkább hajlékát építi előnytelenebb helyre. Augusztus elejétől nincs számára fontosabb feladat, mint a szilva felszedése, akár naponta többször is, mert a fát nem szabad meglógatni, csak az érett, magától lepotyogó gyümölcs kerülhet a csűr vagy a ház háta mögötti eresz fedezéke alatt felállított százvödrös fakádakba. A napok alatt erjedésnek induló cefre edényeire a ház asszonya elnyűtt, vizes kendervászon zsákokat terít, így óvja azok deszkáit a kiszáradástól, no meg tyúkjait az állandó részegeskedéstől, ugyanis a meleg elől elhúzódó oktalan szárnyas jószág képes a magatehetetlenségig áztatni csőrét a mézédes, habzó alkoholos lében…

A szilváskertekben található, kevés besztercei fajta gyümölcséből finom lekvár készül, amit olyan keményre főznek, hogy a macska is megkapaszkodhat benne. Az asszony jól tudta, hogy éberségét kis időre is vétek volna elaltatni. Könnyen előfordulhat, hogy a 3-4 vékányi húsos beszterceiből csak kettő marad, mert ura, a pálinkának való cefre állagát javítandó, lelkifurdalás nélkül megdézsmálja.

Szent András havától a férfiak egyre sűrűbben látogatják az éjjel-nappal füstölgő, olykor mérgesen pattogó szikrákat okádó „vernyicét”, megtudakolni az üstöstől, hogy melyik napra lenne esedékes a sorra kerülésük. Feltöltés előtt semmiképpen nem szállítanák oda a drága cefrét, amibe egy kanál cukrot sem tettek, vállalva, hogy kevesebbet ereszt, de nem válik tőle édessé a cigaretta, és a fogyasztás utáni napon senki nem ébred tőle hasogató fejfájással. A cefre színe, akár az aranyé, és sűrű, kenyérre lehetne kenni, még az hiányozna, hogy valaki csúfot tegyen benne, mondjuk, gazemberségből belecsöpögtetne egy kis petróleumot. Volt példa erre is. A pórul járt gazdának ki kellett öntenie pálinkáját, ihatatlan volt, szégyenében nem tudta, hová legyen, ha nem fogják le, beleveti magát a forró szilvamag ürítőbe. Nem csak az őt ért veszteség miatt szomorkodott, az is megfordult a fejében, hogy vajon a falu szája nem őt tartja-e gyalázatosnak, mert gondolhatják azt is, hogy valamikor ő tett rosszat valakinek, és az most visszaadta… A széki ember azóta sem hagyja őrizetlenül cefréjét, és a kifőzést sem bízza az üstösre. A főzés időpontjáról jó előre értesíti idős kóstolóit, akiknek még számít a szavuk, akikre felnéznek a többiek. Véleményük szent és vitathatatlan! Fokoló szerkezet nélkül is megmondják a csöbörbe csordogáló nedű erősségét, akár kóstolással vagy a rézsisakra kiöntött és meggyújtott pohárka szesz lángjának színéről. Mikor már csak vékonyan csordogál, a másodjára „letisztált” „kóst”, a jó megfigyelő öregek a hűtővizes kád oldalába vert szögekről leakasztják a régi, vastag falú poharakat, és a rézcső alá tartják. Ha gyengének, savanykásnak ítélik, akkor „lejárt,” nincs mit várni, kihúzzák az ötvenliteres csöbröt, lerántják róla a vászonterítőt, és elkezdődik a kóstolás. A sorukra váró gazdák mind a „leleplezett” csöbör köré gyűlnek, komótosan iszogatnak belőle, nagyokat mondva és csettintve hozzá. A félig merített poharat hüvelyk- és mutatóujjuk közé szorítva, rendre rázni kezdik, hogy gyöngyözik-e, tartja-e ezüstös gyöngysorát. Ilyenkor a gazda talán még egy rövid imát is intéz a mind apróbbra váltó gyöngyökhöz, hogy lassú szétoszlásukat követően a pohár falán jól látható, olajos csillanású, vastag gallért alkotva olvadjanak egymásba.

Széki vőfélyek pálinkával és a nyüszüleánnyal (Szék, 1973)

„Ezért utánozhatatlan az 52%-os, de mégis selymes hatású széki szilvapálinka!” – szólalt meg néha, az amúgy hallgatag, Márton Dani pálinkafőző mester, akiknél apáról fiúra hagyományozódott a pálinkafőzés tudománya. Az egyre csillogóbb szemű kóstolók is emlékeznek még a mester ötvenes évekbeli meghurcoltatására, amikor rekvirálták, majd államosították a már családi ereklyének számító vörösréz főzőüstöt. Hiába küldtek Székre más üstöt, idegen főzőmestert, senki nem akart annál főzetni, a hatóságok kénytelenek voltak a Márton-család számára új pálinkafőzési engedélyt kiállítani. „Még a dési Állami Szeszipari Vállalat raktárába is bemehettem, hogy egykori, monogrammal ellátott felszereléseinket darabonként összeszedhessem, és régi helyünkre, a forrószegi főutcához közeli patak mellé felállítsam. Állományba is vettek engem, a kulákot!” Amíg Márton mester és a pálinkáját kifőzető gazda a vámolással bíbelődtek, mert bizony az nem volt egyszerű, egy sasszemű jóbarát a vernyicéhez vezető utat kémlelte, hogy jelt adhasson, ha milicista vagy finánc bukkanna fel. Ugyanis 1989 decemberéig minden lefőzött tíz liter pálinkából csak egy liter járt a tulajdonosnak, és még egy mázsán felüli disznót is be kellett szolgáltasson az államnak, hogy a néptanácstól kézhez kapja a névre szóló pálinkafőzésre feljogosító engedélyt. A jelentéktelen, állami áron leadott állatot legtöbben piaci áron vásárolták meg, hiszen föld- és gabonahiány miatt még a maguk részére is csak bajosan tudtak nevelni. Ezt Márton mester sem hagyta figyelmen kívül. Minden huncutságot elkövetett, hogy a szigorú törvény kereteit feszegetve kiskapukat találjon, legalább öt-tíz liter „ráadás” pálinkával enyhítsen a durván megkárosított emberek keservén. A kedveszegett gazdákat a mester segítőkészsége olyannyira felvidította, hogy azok még zenészek után is küldtek, főleg olyankor, ha fülükbe jutott, hogy a milicista nem tartózkodik a faluban, mert a vernyice vakolatlan, füstös falára is ki volt szegezve a tábla: ÉNEKELNI SZIGORÚAN TILOS!

Miután a pálinka szerencsésen hazaszállíttatott, a ház asszonya is szemrevételezte, és képzeletben osztani kezdte, hogy hány felé is kell jusson belőle, s ha szűkösen is, de az újat is beérje. Egy-két napig szabadon járhattak rá a férfiak, hiszen a rokonokat, komákat, szomszédokat is illett megkínálni belőle. A „leltározás” előtti időben még sikerült néhány üvegecskével – az asszony tudta nélkül! – elhelyezni a szénakazalban, a verem mélyére vagy a jászol alá, hogy a jószág ellésénél ne maradjon magára az ember…

Apám erdészként az „irodájában,” a fák odvainak rejtekébe helyezte el a tél folyamán favágóitól kapott pálinkásüvegeit, hogy alkalom adtán illő módon köszönthesse arra járó vendégeit. Szokta is mondani, ha utunk Taba, Morokháza, Gyulatelke, Borzás, Tisztamező, Árnyas erdőin keresztül vezetne, egyetlen odút sem tévesszünk szem elől, és ne sajnáljuk időnket azok tüzetes átvizsgálására…

Széki Soós János