Szabadság a hegyen: erdélyi magyar meccsnézés Ceauşescu Romániájában

admin | 2015 augusztus 28 10:32

Csillag Péter

forrás: NSO.hu

Közeledik a szeptember 4-i magyar–román Európa-bajnoki selejtező, Erdélyben itt is, ott is nosztalgiával emlékeznek a hegyi meccsnézésekre, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, Péter László pedig tudományos módszerrel vizsgálja a legendás kirándulásokat. A román állami televízió a Ceauşescu-rendszer idején gyakorlatilag nem közvetített futballt, így a világbajnokságokat, Európa-bajnokságokat vagy a magyar válogatottat 1989 előtt csak külföldi adón, barkácsolt antennával, valamelyik magaslaton lehetett nézni. A falvak népe el is indult a Hargitára, a Kolozsvár melletti Feleki-tetőre vagy Bánffyhunyadra – a különleges közösségi élmény évtizedekre beépült az erdélyiek emlékezetébe.

Vb--0031_w1024

Nyolcvankettő nyara, Székelyföld, Hargita-hegység.

 

Ha kissé hangyásan is, de a tengerszint feletti 1250 méteren magasodó Csíkszentimrei Büdösfürdőnél befogható a szovjet televízió, a környékbeli falvakból a bátrabbak csoportosan mennek ki nézni a meccseket, a román állami tévé ugyanis nem adja a spanyolországi világbajnokságot. A napi két órában sugárzó egyetlen propagandacsatorna, az RTV 1970 és 1990 között a nagy futballtornák közül egyedül az 1984-es Európa-bajnokságot tűzi műsorra, a román érintettség miatt ez még egybevág a nacionálkommunista rendszer irányvonalával, egyébként szóba sem jön, hogy miközben a korgó gyomrú országban öt tojás a maximált havi fejadag, az állam külföldi futballesemények közvetítési jogdíjaira pazaroljon.

Sötét idők járnak, a Ceausescu-diktatúra belenevelte a félelmet az emberekbe, Erdélyben különösen elővigyázatosnak kell lenni. Titokban szerveződnek a büdösfürdői túrák, barkácsolt antennával, traktorakkumulátorral indulnak ki a hegyre a férfiak, némelyek viszik magukkal a gyereküket is. Ott van a fiúcskák között a kis Laci – éppen az ő hétvégi házuk tisztásán találnak az antennaállítók viszonylag jó vételt –, a kilencévesek csodálatával figyeli a bolhás, fekete-fehér képernyőt; Paolo Rossi és az olasz válogatott tündöklése, a Rummenigge-féle NSZK döntőbeli kudarca, na meg persze a rendkívüli közösségi élmény egy életre meghatározó tapasztalatként ég a memóriájába.

Vb--0001_w1024

A „KÉK SZEMŰEK” MÉG A FÁK ALÓL IS FIGYELTEK

Azóta eltelt harminchárom év, Péter Laciból időközben dr. Péter László, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa lett, és a finnországi jyväskyläi egyetemen kapott biztatások nyomán nemrég úgy döntött, tudományos igénnyel kezdi kutatni az erdélyi közösségi emlékezetben oly elevenen élő, 1989 előtti hegyi meccsnézéseket. Szociológus kollégájával, Csata Zsomborral és a gyakorlatba bevont diákokkal első körben a gyergyócsomafalvi hegyre járókat kereste fel, az eddig elkészült huszonegy interjú alkalmas az első következtetések leszűrésére.

Könnyebb volt rajtaütni azokon, akik messzebbre indultak meccset nézni, a rendszám árulkodott. Ahogyan manapság, úgy akkoriban is jelezte gazdája hovatartozását az autó Romániában, márpedig ha egy Hargita, Kovászna vagy Maros megyében bejegyzett, férfiakkal teli kocsi közeledett a Kolozsvár melletti Feleki-tető vagy a félillegális meccsnézések Mekkájának számító Bánffyhunyad felé, a rendőr tisztában volt a feladatával. Félreállítani, leckéztetni, bírságolni, vagy ha nincs mibe belekötni, legalább hosszasan akadékoskodni, hogy a kezdésre igyekvő székelyek biztosan lemaradjanak a magyar válogatott mérkőzéséről. Utazni azért volt érdemes, mert amíg a Gyergyói-medencében leginkább a kisinyovi vagy a kijevi televíziót lehetett fogni, Belső-Erdély magaslatain már nézhető volt a magyar csatorna, a nyugatabbra eső Bánffyhunyadon akár a házakban is. Ma már elképzelhetetlen, csodálatos és szívbe markoló gyakorlatról beszélünk, valami olyasmiről, mintha a Zala megyeiek évtizedeken át Debrecenbe járnának, hogy vadidegen családokhoz bekéredzkedve titokban megnézhessék a tévében Dzsudzsákékat.Az István, a királyból persze baj lett, a társaságba beépült spiclik – vagy ahogyan arrafelé nevezték őket, a „kékszeműek” – szorgosan jelentettek, a hírhedt román állambiztonsági szerv, a Securitate pedig azonnal munkába lépett. Nem ártott előre kiszűrni a veszélyt, így bevett gyakorlattá vált, hogy a meccsnézések előtt a köztudottan gyanús személyeket alaposan leitatták, inkább ne lássanak, ne halljanak semmit. Noha a gyergyócsomafalvi beszámolók tanúsága szerint a román rendőrök nem mertek kimenni a csoporttal a magaslatra, talán mert féltek, hogy az ellenséges közegben bántódásuk esik, a hegy lábánál már bátran írogatták fel a visszatérő autók rendszámait. Büntettek mindenkit, akit tudtak, és mivel akartak, általában tudtak is – tegyük hozzá, azért például az ittas vezetés gyanúja gyakran megalapozott blöffnek bizonyult.

Ami a hegyi vetítéseket illeti, Péter László kiváltképp fontosnak tartja az előkészületeket: hogy miként avatták be afféle csendes cinkosnak a helyi pártbizottság – általában magyar – elnökét; hogy milyen leleményes műszakcserékkel oldották meg a meccsnézésre készülők kimenőjét; és legfőképpen azt, hogy ki és hogyan tudta megtalálni a vételre alkalmas pontot, majd megteremteni az erdő közepén a tévézéshez szükséges technikai hátteret. Csak egy példa: Mester Gábor, a gyergyócsomafalviak legendás tévészerelője másfél évig járta a hegyeket, míg meglelte azt a néhány négyzetmétert, amelyen be lehetett fogni a kisinyovi állomást. Kell ennél nagyobb hőstett?

Vb--0015_w1024

MAKAROV HANGYÁS CSELEI A JUNOSZTY KÉSZÜLÉKEN

Hihetetlen történetről számolt be az egyik interjúalany, állítása szerint a gyergyószentmiklósi születésű jégkorong-edző, Kercsó Árpád a hegytetőn, egy fák alatt nézett hokimeccsen leste el a tévéből az egyik mesterfogását. Utánajártunk a történetnek, felhívtuk a korábbi magyar szövetségi kapitányt, az Alba Volán jelenlegi utánpótlásedzőjét.

„Igaz a sztori, máig tanítom a szovjet Makarov cselsorozatát, amelyet az 1983-as vb-n, a csehszlovákok ellen bemutatott – erősítette meg a 66 éves hokiedző. – Emlékszem, kora tavaszi, havas esős, mocskos idő volt. Testvéremmel, Csabával és egy barátunkkal hárman indultunk el a Daciával, nehezen tudtunk haladni az erdei úton, egy keresztbe zuhant fát el is kellett fűrészelni, hogy továbbmehessünk. Odafent, a fák között nagy nehezen befogtuk a szovjet csatornát a Junoszty készülékünkön, de az adás olyan rossz volt, hogy időnként csak azt lehetett felismerni, a képernyőn nem foci vagy kézilabda megy, hanem hoki. A Makarov, Larionov, Krutov hármas játéka így is lenyűgözött, egy egy lett a meccs vége. Focit gyakran néztünk a Pongrác-tetőn, ha balra indultunk, a Vit-havason vagy a Laposon az orosz tévét, ha jobbra mentünk, a Nagy-Hagymás felé, a bolgár adást fogtuk. Bánffyhunyadon a magyar tévé is tisztán bejött, egy-egy magyar válogatott meccs előtt olyan kocsisorok alakultak ki az úton, mint péntekenként Budapest és a Balaton között. Egy-egy családhoz heten-nyolcan telepedtünk be meccset nézni, vittünk a háziaknak süteményt, bort, ahogyan vendégségben illik. Olyan összetartó erő volt az, hogy ha rágondolok, most is könnybe lábad a szemem. Bánffyhunyadi élményem a hetvennyolcas, elátkozott argentin–magyar vb-meccs is, amelyen kiállították Törőcsiket és Nyilasit. Egy nullára vezettünk, és az izgalomtól nem bírtam tovább nézni a tévét, kimentem az utcára. Volt ott egy templom a téren, a körül járkáltam, a végén még be is tértem, hogy imádkozzam a győzelemért. Aztán amikor a meccs végén láttam a vereségtől meggyötört arcokat, annál rosszabbat el sem lehet képzelni…”

Nem számított veszélytelennek a közös magyar szurkolás, az 1977-es Magyarország–Bolívia (6–0) mérkőzés után egy besúgó feldobta Kercsó Árpádot, azt állítva, a magyar himnuszt énekelte. Behívta a rendőrség, és csak nagy nehezen tudta kimagyarázni magát („Igaz volt, persze, de tagadtam mindent”), s hogy mekkora tétje volt a vallatásnak, bizonyítja a hokiedző két ismerősének a példája: ők egy házibuliban énekelték a Himnuszt, hét év börtönbüntetést kaptak, amiből ötöt le is kellett ülniük.

Vb--0002_w1024

NEM CSAK A VIDEOTONT ÜTÖTTÉK KI 1985-BEN…

A Nemzeti Sport múlt hétfői számában utalt saját hegyi emlékeire László Csaba, az MTK Székelyudvarhelyen született edzője, aki annak idején a közeli Kerekerdőhöz vitte fel barátaival a tévét és az antennát. Kérésünkre azt is elmesélte, melyik mérkőzés hagyta benne a legmélyebb nyomot.

„Ma is él bennem a Videoton 1985-ös UEFA-kupa döntőjének élménye, különösen a párharc első mérkőzéséé – kezdte az 51 éves edző. – Igazából nem láttunk semmit a meccsből. Pocsék volt a vétel, hiába igazgatták a fa tetején az antennát, csak néhány percre tisztult ki a kép, közben Szokol rádión hallgattuk a hangközvetítést. Néhányan műanyag demizsonban vittek fel szilvapálinkát, mondván, az üveg csak összetörne az erdei úton. Na, attól úgy berúgott a társaság, hogy volt, aki már a meccs közben kifeküdt a fűbe vagy valamelyik bokor alá. Csak az maradt viszonylag száraz, aki fent volt a fán, az antennánál. Valaki másnap reggel, miután magához tért, megkérdezte, mennyi lett az eredmény, aztán amikor meghallotta, hogy három nullára nyert a Real, újra a pálinkáért nyúlt. Óriási szervezést igényelt egy-egy hegyi meccsnézés. Székelyudvarhelyen a Gábor Áron üzemben egymással versengtek az ott dolgozók, hogy ki tud erősebb antennát barkácsolni, titokban, a kerítésen át adták ki őket. Sajnos vigyázni kellett a besúgókkal, nekem két ismerősöm is bajba került, a rendőrségen kihallgatták, megfélemlítették őket. Fejtörést okozott, hogy miként juttassuk fel észrevétlenül a tévét a hegyre, így aztán nemegyszer már napokkal a meccs előtt, szekérrel felvittük a technikát. Az emberi leleményesség, a székely furfang segít a szükségben.”

Vb--0017_w1024