„GENERÁCIÓS KÜLDETÉSE LETT A NÉPZENÉNEK” – KEREKASZTAL BESZÉLGETÉS A TÁNCHÁZMOZGALOM INTÉZMÉNYEIRŐL, A HALMOS BÉLA PROGRAM ELINDÍTÁSA

admin | 2015 augusztus 12 14:46

Szász Emese írása

A FolkEmbassy Szabadegyetem első, kapolcsi kihelyezett kerekasztal beszélgetésén a táncházmozgalom meghatározó intézményeinek képviselőt kérdezte Rosonczy-Kovács Mihály, a FolkEmbassy vezetője. Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója, Horváth László, a Fonó Budai Zeneház művészeti vezetője, valamint Liber Endre, a Hangvető Zenei Társulás egyik alapító tagja vetette össze az egyes intézmények szempontjából az immár négy évtizedes múltra visszatekintő mozgalom eredményeit, valamint jelenlegi feladatait, prioritásait. A beszélgetésen nem csupán a szavaké volt a főszerep, hanem rögtön a tettek mezejére is léptek a résztvevők.

Mindenekelőtt Kelemen László javaslatára azt a kérdést próbálták megválaszolni, hogy mi szükség az intézményesülésre egy olyan társadalmi mozgalom esetében, amelynek lényege éppen a spontaneitásban rejlik.

11039331_999939156723093_4880084554740554588_n

Kelemen László egy történelmi párhuzammal élve névrokonának, az első magyar színigazgató, Kelemen Lászlónak a példájával élt. Felvetése szerint, ha ő nem intézményesíti a magyar nyelvű színjátszást 1791-ben az Első Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság létrehozásával, akkor talán a mai napig nincs magyar nyelvű színház. Mint mondta, éppígy nincs magyar táncházmozgalom intézményesülés nélkül, hiszen a népzene és néptánc éppúgy a magyar kultúra alapköve, mint a magyar nyelv. Ezek hosszú távú megmaradásához pedig elengedhetetlenek az intézményes keretek. Felszólalásából az is kiderült, hogy mi volt az intézet megalapításának alapgondolata. Egy három pólusú modellel élt: A 20. századi analóg gyűjtéseket szerették volna közkinccsé tenni – ez a gondolat adta az alapítás szellemi hátterét, fejét. Egyik lába, pillére a művészeti láb, amit esetükben a Magyar Állami Népi Együttes megalapítása jelentett, hiszen ez az együttes magas színvonalon beszéli a magyar néptánc autentikus nyelvét, valamint folyamatosan megújulva, művészi színvonalon képes reprezentálni azt. A másik lába pedig a közművelődés, tehát a hagyományok folytonos továbbörökítése különböző képzések formájában.

Horváth László a kérdéshez kapcsolódva a Fonó alapításának körülményeit, valamint eredményeit ecsetelte. Mindenekelőtt Lukács József alapító mecénást méltatta, akinek eszébe jutott húsz évvel ezelőtt egy olyan hely létrehozása, ahol szabad miliőben, közvetlen módon lehet találkozni a népi kultúrával. Az ő ötlete és szorgalma nyomán jött létre a Fonó, ami mára a népzene Mekkája lett: mint fogalmazott, aki bármilyen módon foglalkozik a népzenével, annak köze kell legyen a Fonóhoz is. Ez az intézmény nemcsak a mulatságoknak ad kiváló helyszínt: Kárpát-medencei rekordnak számít a 20 éve minden szerdán megtartott táncház, ahol arra is lehetőség nyílik, hogy magas szinten elsajátítsuk az egyes tájegységek táncait. Ezen túl a Fonó egy olyan kiadóként is működik, ami számos, a hazai nép- és világzenei, valamint jazz színtér meghatározó előadóit segítette a kibontakozásban és érvényesülésben: így a Csík zenekart, Lajkó Félixet, Palya Beát, Dresch Mihályt és még sorolhatnánk. Ezen túl pedig szintén a Fonóhoz köthető az Utolsó Óra mozgalom, melynek keretében igyekeztek az összes, még élő adatközlő muzsikáját rögzíteni nemcsak tájegységekre, hanem falvakra lebontva.

Liber Endre a Hangvető szerepéről szólva egy érdekes hangsúly átrendeződésről beszélt. Mint mesélte, az intézmény a 2000-es évek elején három kiadó összefogásával – FolkEurópa, Etnofon, X-Produkció – jött létre azzal a céllal, hogy eljuttassa ezen kiadók gondozásában megjelent lemezeket a nagyközönséghez. Ez a CD-vásárlás hőskorában még kifizetődő tevékenység volt, később azonban, amikor a CD-formátum kezdett kimenni a divatból, a terjesztésben egyre inkább a könyveshálózatokra, így a Librire, a Líra és Lantra, valamint az Alexandrára lettek utalva. Mint mondta, mivel pedig a népzene és a világzene soha nem tartozott a legkeresettebb műfajok közé, kénytelenek voltak bizományban odaadni a lemezeket ezeknek a könyesboltoknak. Miután a hálózatok egyike-másika fizetésképtelenné vált, ők is nagyot buktak. Most, túl jó néhány megnyert peren, a hálózatokból való kitiltáson, egy új feladat kezdett körvonalazódni: ez pedig a magyar népzene és világzene külföldre pozicionálása, ami idén a világ legnagyobb világzenei vásárának, a WOMEX-nek a Magyarországi megszervezésében ölt testet. Liber Endre hangsúlyozta, milyen hatalmas jelentőséggel bír a magyar népzenei előadók számára (is), hogy ez a rendezvény idén Budapesten valósul meg a Hangvető társszervezésében: itt közvetlen módon lehet kapcsolatba kerülni a legnagyobb külföldi forgalmazó cégekkel és producerekkel. Ugyanakkor arra is rámutatott, mennyire nincsenek tisztában a különböző érvényesülési lehetőségekkel a népzenei előadók. Ebben a menedzserek szerepét látja kulcsfontosságúnak, amiben véleménye szerint a Zeneipari Hivatal zenei menedzser-képzését lehet egy előremutató kezdeményezés.

A beszélgetés következő részében Kovács Misi kérdése arra vonatkozott, vajon a kultúra magánjószág-e avagy közjószág, tehát a piai kereslet-kínálat szabjon neki kereteket, vagy pedig az állam finanszírozza azt.

Abban a beszélgetés mindhárom résztvevője egyetértett, hogy a kultúra finanszírozása állami feladat, abban azonban már eltérőek voltak a vélemények, hogy ez mennyire tartható.

Horváth László szerint mivel az állam befolyásolni tudja a kultúra területén a változásokat, ezért természetes, hogy a finanszírozás feladata is az övé. Véleménye szerint abban a pillanatban, amikortól a piaci tényezők befolyásolnák, jelentősen romlanának a népzene esélyei, hiszen jelenleg ez a terület kevés anyagi profitot termel, szemben annak lelki, szellemi hozadékaival. Mint fogalmazott, a népzenét mindenki az „értékek mentén lavírozva próbálja tovább vinni, ebből gazdagodik”, nem pedig annak valós anyagi hozadékából.

Kelemen László az állam szerepét két részre bontaná a népi kultúra finanszírozásának esetében. Szerinte ugyanis az alapkutatás közügy, az alkalmazott kutatás, a termékfejlesztés viszont már nem feltétlenül az. Ebből a szempontból ő borúlátó, mert -mint mondja- a globalizcióval ezek a tevékenységek be fognak halni.

Liber Endre már optimistább. Szerinte ameddig van olyan konkrét rendezvény, aminek hasznát felismerve igenis számíthatnak az állam támogatására -jelen esetben a WOMEX- addig nincs ok a kétségbeesésre. Ugyancsak az állam, illetve az NKA hasznos döntései közt említi az üreshordozói díjak pályázatok formájában való újraelosztását, amiből így -akár a Cseh Tamás Programon keresztül- a népzenészek is részesedhettek. Ismét csak azt hangsúlyozza, hogy az ő szerepük abban áll, hogy ezeket a lehetőségeket a zenészek tudomására hozzák.

A beszélgetés harmadik kérdése arra vonatkozott, van-e olyan közös platform, ahol ezek az intézmények közösen tudnak fellépni a népi kultúra érvényesítése érdekében.

Kelemen László úgy látja, habár van ilyen a Magyar Népművészeti Tanács formájában, és a személyes kommunikáció is jól működik a népművészetet támogató intézmények között, mindez nem elég az érdekérvényesítéshez. Szerinte olyan kutatásokra lenne szükség, amelyek számszerűsíteni tudják a kultúra ezen szegmensének társadalmi, gazdasági hasznát. Mint mondta, erre mindenképp sort fognak keríteni az elkövetkezendő években.

A beszélgetés következő részében Kovács Misi arra kérte a jelen lévőket, értékeljék, miben áll a táncházmozgalom egyedisége, jelentősége.

Elsőként Liber Endre szólt hozzá a témához, aki együttesével maga is autentikus népzenét játszik. Elmesélte, milyen felszabadító erővel hatott rá, amikor először Erdélyben eredeti közegében találkozott a zenével. Mint mondta, most arra törekszik, hogy saját csapatával is képes legyen ezt az érzést a lehető legautentikusabb módon visszaadni. Kiemelte a népzenének azt az erejét is, hogy igényesen, mégis rendkívül jól lehet rá mulatni, amit a fiatalok akkor is megérezhetnek, ha előbb csak indirekt módon találkoznak vele.

Kelemen László a kérdést továbbgondolva felvázolta azokat az általános problémaköröket, amik a népzenével kapcsolatban újra és újra felmerülnek. Ezek között említette azt, hogy vajon miért tartják sokan a magyar emberek közül is „cikinek” a népzenét, miért nem tudnak azonosulni vele, valamint hogy érdemes, illetve szabad-e népzenei alapú feldolgozást készíteni.

Az első kérdéssel kapcsolatban – tehát, hogy miért „ciki” a népzene – ő maga optimista: úgy látja, ez csak egy generációs jelenség, ami a népzenei oktatás nagyobb fokú bevezetésével megszűnhet. Szerinte ha a művészeti iskolák nagyobb szerepet vállalnak ebben, akkor a következő generáció már anyanyelvként fogja beszélni a népzenét, de legalábbis nem kell majd akkora falakat lebontani náluk, mint a jelenlegi fiatalság körében.

Ezután Kovács Misi a népzenészek megélhetési lehetőségeire kérdezett rá. Arra volt kíváncsi, vajon ebben a műfajban elérkezhet-e az az állapot, amikor a zenészek nem csak másodállásban, vagy csak nagyon szűkös körülmények között tudnak majd megélni a zenélésből.

Horváth László, aki több előadó, köztük Lajkó Félix menedzsereként is dolgozik, úgy gondolja, ez a zenekar karakterétől is függ. Ugyanakkor teljes biztonsággal, és a hallgatóság számára is meglepő módon jelenti ki, hogy nincs olyan zenekar, ami ne tudná megduplázni a gázsiját. „Akkora művész vagy, amekkora a plakátod” – summázza minden irónia nélkül. Mint mondja, a népzenének mára generációs küldetése lett, főleg a határon túl, ezért nem szabad elhanyagolni a marketinget egyetlen népzenei produkció esetében sem. Ismét visszatér a menedzserképzés fontosságához, emellett pedig egy olyan összefogást vizionál, melyben legalább harminc, a népzenének rendszeresen helyet adó aktív intézmény működik majd a Kárpát-medencében. Számokra lebontva még 30 külföldi vagy fesztiválszerepléssel úgy látja, hatvan produkcióból már meg lehet élni. Ebben ő is aktív szerepet kíván vállalni: a következőkben egy történelmi összefogás szemtanúi lehettek a jelenlévők.

Horváth László bemutatta azt a kezdeményezést, amely a jövőben valódi segítséget nyújthat a népzenészeknek. A helyszínen indították el azt a petíciót, melyben a Cseh Tamás Programhoz hasonló, pályázatokon alapuló, de kifejezetten a népzenészek és világzenei előadók számára meghirdetett finanszírozási rendszer, a Halmos Béla Alapprogram elindítását kezdeményezik. Az egri Music Hungary konferencián felvetődött ötlet így tehát éppen a Művészetek Völgyében indult el a megvalósulás útján.

A Halmos Béla program szerepéről szólva elmondták, hogy ez nemcsak a lemezkiadást és a reklámtevékenységet fogja majd a remények szerint finanszírozni, de a vidéki koncerthelyszínek fellendítésében, bekapcsolásában is szerepet játszat. Mint Kelemen László fogalmazott, fontos, hogy a táncházmozgalom vízfejűsége megszűnjön. Habár a táncházmozgalom olyan értékeket képvisel, amelyek a faluhoz köthetők, mégis a városi értelmiség a legfőbb résztvevője, és a legfőbb népzenefogyasztó.

A kerekasztal beszélgetés végén Kovács Misi arra kérte három beszélgetőpartnerét, mondják el, mi az, amit tizenöt év múlva megvalósult álomként szeretnének elkönyvelni.

Horváth László reálisan elérhető célként egy megvalósult, hasznos eredményekkel járó Halmos Béla programot lát, és az általa említett népzene befogadó helyekből kiépített intézményi hálózatrendszert.

Liber Endre a táncház és a népzene élményszerűségének megőrzését említi: szerinte ebben a kérdésben a felkészült, autentikusan játszó népzenészek játszanak kulcsfontosságú szerepet, valamint az ennek eléréséhez szükséges zenei, népzenei oktatás fellendítése, megreformálása.

Kelemen László hozzá hasonlóan azt szeretné, ha tizenöt év múlva a népzene már a kultúránk alapkövét jelentené minden ember számára és nem kellene magyarázni ennek fontosságát, szépségét.

A beszélgetés végén a szereplők aláírták az első aláírásgyűjtő ívet, amelyet a Balog Zoltán miniszterhez intézett kérés mellé csatolnak a Halmos Béla program elindításával kapcsolatban.