Erősítik a külhoni magyar identitást – interjú Dunai Márk Bencével

admin | 2015 január 8 15:19

Forrás: Magyar Hírlap

A Kőrösi Csoma Sándor-program ösztöndíjasa, Dunai Márk Bence szerint fejlődik a határon túliak és az anyaország kapcsolata.

A magyar identitás erősítésére hozta létre a Kőrösi Csoma Sándor-ösztöndíjprogramot a nemzetpolitikai államtitkárság. A program révén magyarországi ösztöndíjasok fél évet tölthetnek el a diaszpórában élő magyarság körében, hogy élővé tegyék az ottani közösségek anyaországgal való kapcsolatát. Az ösztöndíjról Dunai Márk Bencével beszélgettünk, aki Ausztrália egyik nagyvárosában, Adelaide-ben töltött kétszer hat hónapot. 

dunaibence

– Miről szól tulajdonképpen a program?

– Ez egy teljesen új kezdeményezés az anyaország részéről, nyitás a diaszpórában élő magyarság felé. Az ösztöndíjat elnyerőket a külhoni magyarok egy-egy szervezete fogadta. Az első „turnusban”, 2013-ban negyvenheten kaptuk meg a lehetőséget, tavaly – a nagy sikerre és a jó visszajelzésekre tekintettel – már százan mehettünk ki. Szó szerint a világ minden részére: Kanadában, az Egyesült Államokban, dél-amerikai államokban, Ausztráliában, Izraelben és az európai országok többségében is voltak ösztöndíjasok.

– Miért pályázott az ösztöndíjra?

– Testhezállónak éreztem a feladatot. Az utóbbi években sokat voltam külföldön tanulmányi ösztöndíjakkal és közösségi munkákon. Tapasztalatom szerint nagyon sokat tud hozzátenni a helyiek véleményéhez az, hogy milyen magyar fiatalokkal találkoznak. Útjaimat végigkísérte, hogy a magyarságot képviseljem. Társaimmal olyan programokat szerveztünk, amelyek a magyar kultúrát mutatták be, s ezeket mindig kifejezetten pozitívan fogadták.

– Milyen feladatai voltak a program ösztöndíjasaként?

– Az ausztráliai Adelaide-be jutottam ki, ahol az ottani magyar közösségi iskola igazgatója, Szabó Ágnes mentorált. Nagyon kedvesen, nagy várakozással fogadtak, igazi magyaros vendéglátásban volt részem. Tanári végzettségem van, így elsősorban az iskolában tevékenykedtem. Különböző programok szervezése volt a fő feladat: előadásokat, filmklubokat, vetélkedőket, táncházakat, kirándulásokat szerveztünk többek közt a helyi cserkészcsapattal, tánccsoportokkal, idősek klubjaival együttműködve.

– Mennyire aktívak a fiatalok a magyar közösségekben?

– Az ő megszólításuk, bevonásuk volt az egyik legfőbb szempont. Az idősebbek, akik a kulturális életben igen tevékenyek, kevésbé élnek azokkal a kommunikációs eszközökkel, amelyek ma már rendelkezésre állnak.
A fiatalokat közösségi oldalakon, internetes hírlevelekben igyekeztünk elérni. Ezek szerkesztésében sokat segédkeztem. Egyfajta generációs hídszerep volt a miénk, hogy a fiatalok és az idősek a magyarság, a magyar kultúra révén egymásra találjanak. Kifejezetten fiataloknak szóló programokat is szerveztünk, amelyeken találkozhattak egymással, kapcsolatok alakulhattak ki. Jó volt látni, ahogy kedvet kaptak a szervezőmunkához, és idővel maguk kezdeményeztek újabb és újabb rendezvényeket.

– Mennyire kötődnek az ausztráliai magyarok a magyarságukhoz, az anyaországhoz?

– Egyrészt vannak olyanok, akik az utóbbi években mentek ki, fiatal szülők, családok. Nekik az a fontos, hogy találkozhassanak honfitársaikkal, be tudjanak kapcsolódni az ausztráliai életbe. A kint született, másod- és harmadgenerációs magyarok elsősorban a nagyszüleiktől kaphattak betekintést a magyar kultúrába, a magyar nyelvbe. Ők inkább csak értenek, mint beszélnek magyarul. Nekik különösen sokat jelentett magyarországi fiatallal találkozni. Hónapról hónapra érzékeltem, hogy egyre bátrabbak, megnyílnak, használni kezdik a magyar nyelvet, és egyre intenzívebbé válik az érdeklődésük Magyarország iránt. Azt látták, hogy ez egy jó hely lehet, ezért igyekeztünk is nekik bemutatni, milyen lehetőségek vannak az anyaországban. Azóta többen pályáztak meg magyarországi programokat, nyelvtanfolyamokat, s jelezték azt, hogy a közeljövőben szeretnének idejönni tanulni. Erősen élnek odakint is a hagyományok, szüreti mulatságokat, hurkatöltést is szerveztünk.
A nemzeti ünnepek, emléknapok pedig hihetetlen közösségmegtartó erővel bírnak. Ezekre mindig műsorral készültünk, kisgyerekek szavaltak, énekeltek, táncoltak. Nagyon izgalmas és szép feladat volt az ő felkészítésük, hiszen sokan közülük alig tudnak magyarul. Nem beszélve arról a felemelő élményről, amikor Magyarországtól több ezer kilométerre magyarokkal énekeltük közösen a Himnuszt.

– Miért ugyanott, Adelaide-ben töltötte második ösztöndíjas idejét is?

– Másodjára az a Kőrösi Csoma Sándor Kulturális Kör fogadott, amelyet az első kint létem után alapítottak a helyiek. Nagyon megkedveltem az ottaniakat, és a helyi közösség kifejezett kérése volt, hogy ha lehet, én térjek vissza. A második hat hónap során ott tudtuk folytatni a dolgokat, ahol abbahagytuk, volt már helyismeretem, tudtam, mire számíthatok.

– Hová jutott még el?

– A program szempontjából rendkívüli fontosságúnak tartottuk, hogy a különböző, egymástól távolabb eső városok és közösségek közötti kapcsolódást és aktivitást elősegítsük, így sok más ausztráliai nagyvárosban is jártam: Melbourne-ben tanári, Sydney-ben identitáskonferencián vettem részt, Brisbane-ben egy gyerektáborban segédkeztem. Továbbá voltunk például Tasmániában és Új-Zéland több városában is. Ott nem volt magyarországi ösztöndíjas, de az ausztráliai programok sikerén felbuzdulva a jövő évben tudomásom szerint kérni fogják, hogy oda is menjen valaki az anyaországból.

– Hogy látja itthonról, a kintiek továbbviszik azt, amit ösztöndíjasként a közösségszervezésben elkezdett?

– Kiemelt cél, hogy az ösztöndíjas egyfajta katalizátor legyen, vagyis távozása után folytatható legyen mindaz, ami elkezdődött a helyi közösségekben. A folyamatos visszajelzésekből, a közösségi oldalakon történő levelezésekből úgy látom, aktívan zajlik most is a magyar szervezetek élete. Látom a meghirdetett programokat, látom, hogy továbbra is nagy az érdeklődés ezek iránt. Több cikket írtam itthonról is az ottani internetes újságokba, hírlevelekbe. A többi ösztöndíjas élménybeszámolóit hallva úgy tűnik, valóban élő, dinamikus kapcsolattartás alakult ki, részei lettünk a közösségek életének. Egyfajta nemzeti háló szövődik, ami nemcsak lelki értelemben fontos, de számos praktikus oldala is van.

– Folytatja az ilyen jellegű munkát?

– Amikor először ültem le beszélgetni egy idősebb ausztráliai magyarral, akkor jöttem rá, mekkora kincset jelent minden egyes történet, emberi sors. A program végére többtucatnyi hanganyagot, videoriportot rögzítettem. Ezeket folyamatosan dolgozom föl, és az elkészült anyagot valamilyen formában szeretném majd közzétenni. Rendhagyó, elképesztően izgalmas történetek, példamutató életutak rajzolódnak ki ezekből a beszélgetésekből. Ezek a ma már akár kilencvenes éveikben járó idős emberek hihetetlen életenergiával bírnak, érződik, hogy végigdolgozták az életüket, aminek meg is lett az eredménye. Sokat tanulhatunk tőlük bátorságból, hazaszeretetből, szorgalomból és kitartásból. Életem fontos szakasza volt ez a kétszer fél év: a magyarságomról alkotott kép is változott a tapasztalataim tükrében, és hasonlót tapasztalok a többi ösztöndíjasnál is. Valamilyen formában ezért mindenképpen szeretnék részt venni a magyar diaszpóra életében, és a jövőben is szerepet vállalni ebben a nagyszerű küldetésben.