Széki rovat – Széki Soós János: Egy csalánliget története

admin | 2016 február 1 08:43

Kézírással kitöltött anyakönyvi kivonatában, az apja neve rovatban, csak egy vízszintes vonal állt. Nemesi rangokról először iskolásként, Zólyomi tanár úr történelemóráján hallott. Akkoriban kérdezte meg anyjától, hogy tényleg igazi báró lehetett-e az apja, mert az osztálytársai szerint igen, ők ugyanis az apjuktól hallották, hogy a grófok, bárók nem egyszer az udvarukban szolgáló, jobb sorsra áhítozó cselédlányokkal létesítettek szerelmi kapcsolatot. Még be sem fejezhette mondókáját, anyja iszonyú dühbe gurult, és heves karmozdulatok kíséretében megindult felé, hogy az „arcátlan lókötőnek” menten darabokra törje csontjait. Többé soha nem került szóba az ismeretlen apa feltételezett arisztokrata származása. A náluk kvártélyozó nyomorúság törött szárnya alá került a múlt.

Egyszobás, kékre meszelt házikójukat egy agyagos domb aljába építették valamikor valakik. Konyhakertjükben hiába palántáztak, a nagy esőzések alkalmával lezúduló sárga iszaptenger mindent magával sodort. Egyedül a tormagyökér élte túl a pusztítást. De azt nem volt mihez enni. Báró Pista szalonnát és húst, kisbojtár korában, Tógyika Juon pakulár tarisznyájából ehetett kedvére. Disznóvágáskor szokás volt ugyan kóstolót vinni a szomszédba, de Rangos Mányiéktól akár fel is fordulhattak volna, szegénységüket leplezve,  töröltették magukat a református egyházközség névsorából, és áttértek a szombatos vallásra, ekképpen „mentesítették” magukat a disznótartás alól. Második szomszédjuk, az örökösen betegeskedő Sánta Mária birsalmát küldhetett volna nekik, ám mihaszna Simon bátyja egy kis dohányért, pálinkáért legtöbbször odakínálta a nagylányoknak, akik, a számukra elérhetetlen parfümök híján, az illatos gyümölcsöt helyezték ruhásládáik fiókjaiba. Sok más gyerekkel együtt Báró Pista is felnőtt valahogy, még katonának is besorozták, házuk sem omlott össze; agyagból nem volt hiány, szalmát meg tehéntrágyát szedhettek az utcáról, s a három összetevő anyagához már csak kevés víz kellett, hogy elkészülhessen a príma tapasztó massza, amit anyja kérges tenyerével évente legalább kétszer rásimított az öreg vályogfalakra.

Báró Pista néhány évig ökörfogatolt a téeszben, aztán segédmunkás lett egy távoli építőtelepen. Nem bírta sokáig, visszatért a faluba. Vasalt városi öltözék feszült rajta, abban ágált román asszonya mellett, mert távolléte alatt azt is szerzett, no meg egy fedeles zsebórát lánccal. Napszámba jártak tavasztól őszig. A termetes hegyi menyecske nem gyakorolhatta anyanyelvét. Nem volt kivel. Gyorsan és tűrhetően megtanult magyarul. Munkájuk nehéz és bizonytalan volt, sokat nem kerestek, igaz, nem is költekeztek. Csekély bérük mellett naponta kéttenyérnyi szalonna, fél kiló kenyér, szombatonként kőttes palacsinta vagy fánk, pakli cigaretta a legolcsóbból, s egy-egy deci pálinka is kijárt nekik. „Valami baj lehet nálunk a dolog szélével,  hogy soha nem éri a hosszát!” – panaszolták olykor egymásnak. Amire lehullott az első hó, egy peták nem maradt a zsebükben. Az sem könnyített helyzetükön, hogy a régóta betegeskedő, idős Bárónét magához szólította a végzet. Báró Pistáék továbbra sem maradhattak édes kettesben, a megörökölt nyomorúság már a temetés napján közéjük állt harmadiknak. Egyik esztendőben halvány reménysugár pislogott rájuk. Felszeg fertályában híre ment, hogy a harminc éve becsülettel szolgáló Tógyika fivérek, kiváló pakulárok, bejelentették: néhány évig ne számítsanak szolgálatukra, sokkal több pénzért bácsnak szegődnek egy havasi csobánhoz. A gazdák, a régi hagyományoknak megfelelően, Jégtörő Mátyás napjára tűzték ki a csordapásztorok és pakulárok megfogadását. A lajstromozott jelölteknek, Báró Pistával egyetemben, egyike sem származott juhászdinasztiából, a naponta kijáró koszt és az a kevés, de biztos, pénz „ösztökélte” valamennyit a pásztorságra. Mivel „szakmai múltjukat” illetően csak egykori juhászbojtárkodásukra hagyatkozhattak, a gazdák döntése is kézenfekvő volt: sok rossz közül a legolcsóbbat! A bérlejtés alkalmazása folytán Báró Pista lett a „befutó”. Szent György napja kora reggelén feleségével tiszteletüket tették juhtartó gazdáiknál. A bárányaiktól elválasztott, kesergő anyajuhok átvételét követően, kijutva a sáros sikátorokból, a mezei legelők felé terelték az összetarthatatlannak bizonyuló nyájat. Kopott zsákvászon tarisznyájukban alig fért a gazdáktól kapott töméntelem elemózsia. A böjtös évek után először érezték, hogy az igazi boldogság jóleső érzése tölti el őket.

Anyám már messziről meghallotta a közeledő turma keserves bégetését, fogta „kellékeit”, a vízzel telt vödröt, zöld gallyat, s kicaplatott az utca közepére, hogy a faggyúszagú állatokat most is, mint minden évben, a vízbe mártott zöld gallyal megáldja. Báró Pista sem úszta meg „szárazon”, oktalan hadakozásba kezdett, de a juhok után anyám rajta is végigpaskolt néhányszor, frissen tépett zsenge fűszálakat is hintett a menekülő pakulár vállára. Miután végzett a ceremóniával, bejött a házba és azt mondta: „Báró Pistából még a bot sem csinálhat pásztort,  lógó fejjel megy a juhok után, mint a málházott szamár! Nem fogta fel a szerencsétlen, hogy tavaszi „áldásommal”, ősi hiedelmet ápolva, termékeny állatokat, dús legelőket kívántam neki!”

Báró Pista nyomorúsága egy másik régi hagyományt is kioltott. Nem vette igénybe az első gazda által felajánlott, zöld pántlikákkal feldíszített ökörfogatot sem, ami ünnepélyessé tette volna a pakulár családjának, jószágainak kiköltöztetését az esztenára. „A macskám ki tud jönni a lábán is!” – hárította el Ferenc gazda szívességét, akinek zokon esett Báró Pista csúfondárossága, s az is, hogy szomorú történelmet „írat” vele. Az „első gazdát” a falu szeme előtt való díszes vonulás örökkön megillette. Ferenc gazdának azonban mégsem adatott meg! Ahogy többé Báró Pistának sem a pakulárság. Nyár derekára anyám jóslata beigazolódott. Hiába harsogott Felszeg kövér legelőin a zöld fű, a juhokról hullani kezdett a gyapjú, tejük elapadt. Báró Pista elfekélyesedett bütykeivel amúgy sem tudta volna fejni őket. A gazdák piaci sajtot kellett vásároljanak, még ha télire üresen is maradnak a túrósbödönök, a darabszám után kirótt kvótát kénytelenek beszolgáltatni. „Aki munkájának nem mestere, az, hóhéra!” – summázta véleményét a pakulárral együtt bukásra ítélt „első gazda”, majd végső elkeseredettségében magához vett egy liter erős csúrdé pálinkát, és úgy leitta magát, hogy beszámíthatatlan állapotában a kapudeszkát kezdte harapdálni.

Báró Pista a következő pakulárfogadást már nem érte meg. Elüszkösödött lába végzett vele, nem kezelte, ahogyan körömfájástól szenvedő juhait sem. Felesége visszament övéihez, haza, a hegyek közé. Gazdátlanul maradt házikójuk összeomlott. A szétporladt vályoghalmazt tavasszal méregzöld csalánliget veri fel. Egy virágmintás, füles cserépkorsó maradt utánuk. Abból oltották szomjukat a mezőn. Megmenekítettem. Szerteágazó repedései között egy feslett élet emléke rostokol, a végzet könyörtelenségével dacolva.