Széki rovat – Széki Soós János: DISZNÓÖLÉS

admin | 2016 március 1 01:08

Anyai nagyapám (hogy ebben is első legyen a faluban!) már november első hetében ölt egyet, igaz, hogy a rusnyábbik süldőt, amelyikbe „kár a drága málé.” A feldolgozás után nem is maradt nekik belőle szinte semmi, anyámmal és velem széthordatta kóstoló gyanánt a rokonoknak, alsó- és felső jó szomszédoknak. A hízó mindig vízkereszt után került kés alá, pedig december közepére már nem bírta a súlyát, csak ülve tudott enni. Mindkettőt Magyari sógor segítette a túlvilágra, aki 1940 májusában tért haza Kolozsvárról. Nyurga, temperamentumos természetű fiatalember volt. Úri szabó által varratott felöltője zsebében még ropogott a frissen kiállított hentes- és mészárosság űzésére feljogosító mesterlevele, a kincses város Iparos Testületének kövér pecsétjével szentesítve. Nemsokára szerény mészárszéket nyitott Szék központjában, a piactéren. Még véletlenül sem nevezte soha üzletét húskimérésnek, nem is illett volna hozzá, hiszen ő a vevők előtt vágta le az állatott. Többnyire kényszervágásokból működtette vállalkozását. Alighanem eredeti terve is ez volt. Jól döntött. Akkoriban ezer pár ökör, kétszerannyi fejőstehén, növendék marha, több ezer juh és disznó taposta Szék legelőit. Magyari sógor egy kissé el is lustult. Talán igaz sem volt, hogy kolozsvári segéd korában a szarvától fogva teperte földhöz a bikákat! Többé már nem kellett megküzdjön a behemót állatokkal, azokat legtöbbször törött végtagokkal, szekérre fektetve szállították üzletébe. Ha Medárd napján esett az eső, akkor negyven napig vigasztalanul csöpögött fentről. Ilyenkor újra megizmosodott a sok munkától, nem volt olyan nap, hogy ne törte volna nyakát-lábát néhány rakoncátlankodó körmös jószág a falu dimbes-dombos legelőin. Ráadásul, Samu, a falu bikája is Magyari sógor keze alá dolgozott. Ha rájött az ágaskodás, akkor a lejtőn lefelé ereszkedő tehenet sem kímélte, ráugrott, s közel hatszáz kilójával menten maga alá tiporta, nyomorékká tette azt. A pásztorok felnyalábolták, s gyorsan a mészároshoz szállították, aki egy hajszálpontos kegyelemdöféssel örökre megszabadította a kínzó fájásoktól. Majd megnyúzta, kibelezte, feldarabolta és – enyhítve a gazda tetemes kárán -, felesben kiárulta az épen maradt részeket. A pásztorok is elengedhették volna a vérét, de mégsem tették, féltek Magyari sógor csúf szájától, meg attól, hogy nem veszi át tőlük, mert „ki tudná megmondani pontosan, hány órával azelőtt történt a kivéreztetés?”  Vinczellér nagyapám ritka jó sógorságot ápolt Magyarival. Igen, mert mind a ketten jól tudtak inni! – vágott közbe anyám, ha valahol példátlan rokonsági viszonyukat hoztuk szóba. Ebben igaza is lehetett anyámnak, ha nem feledjük, hogy nagyapám akkoriban városszolgai minőségében, amolyan piaci légyként, mindig és mindenhol ott lehetett, de legtöbbet mégis Magyari sógor mészárszékében szeretett időzni, ott nyugodtan eliszogathattak. Magyari sógor nem mozdulhatott boltjából, amíg az utolsó cafat húst is el nem vitte valaki, de addigra általában öreg este lett, mert falusi vásárlói leginkább csak a mezőről hazajőve kopogtak ajtaján. Az utolsónak érkezett asszonyságnak vinnie kellett az összes megmaradt húst, különben nem kapott egy dekányit sem. Ha sokallta a ráerőszakolt mennyiséget, Magyari sógor még le is teremtette, mondván, aki sajnálja a húsra a pénzt, az főzzön árvatokányt!

soos

Az évek múltával Samu bika a tehenekkel együtt legénységének virágait is a földbe taposta. Ő is Magyari sógornál végezte. Pótolhatatlan üzletfelet veszítettem el! – ordította a kocsmában és teljes erejével verte az asztalt. Aznap este a szokásosnál is jobban lerészegedett, ráadásul nagyapám is lesújtó hírt közölt vele. Holnaptól a falu bikájának feladatait a katolikus kántor látja el! – természetesen mesterséges megtermékenyítés útján, fűzte még hozzá nagyapám. Valóban, a kántor által végzett „munkafolyamat” alatt többé nem születtek balesetek, de egy jó ideig borjak sem.

A frissen alakult Petőfi Tsz – szegény Petőfi! – mindenre rátette a kezét, Magyari sógor boltjából borbélyműhely lett, a kényszervágásra ítélt állatokat már a szamosújvári örményektől elvett állami vágóhídra szállították. Az „új szelek” olyan erővel fújtak, hogy mindent kifordítottak a sarkából, alighanem csak az erős sógorsági jó viszony maradt töretlen. Nagyapám dohánykertész lett a téeszben, Magyari sógorból segédmunkás egy távoli építőtelepen. Az együtt ivásra már csak az ünnepi, névnapköszöntési és disznóölési alkalmak szolgáltak. De ilyenkor aztán belekönyököltek, mint szomjas tehén a vályúba.

Üzent nagyapám a molnártól, aki velünk volt szomszédos, a malom pedig a nagyapámmal, hogy reggel keljünk korábban, disznóölés lesz náluk. Apám menjen még korábban, segítsen megfogni a disznót és vigyünk magunkkal disznóöléshez szükséges alkalmatosságokat is, úgymint: fateknőt, nagyfazekat, késeket, hurkatöltőt. Bapónak vénségre sem jön meg az esze! Nincs szükségük egyetlen edényre sem, mindenük van, ami a disznóöléshez kell, mégis képes velem cipeltetni, hogy lássák a mi utcánkban is, Vinczellér Pista akkora disznót ölt, hogy a lánya edényeit is igénybe kell vennie. Vak sötétben indultunk anyámmal. Én kapaszkodtam a szoknyájába, ő a zörgő edényekbe. Minden kutyát felriasztottunk, nem szívesen hagyták ott meleg szalmavackukat, de úgy tettek mintha nem aludtak volna, előjöttek, lerázták hátukról a szalmatöreket és megugattak. Kényszerből tehették, mert púposan tartott háttal, behúzott farokkal álló kutya ugatása nem vehető komolyan. A nagyutcai malmot elhagyva, tovább már nem az úton mentünk, alulról, a hegynek futó kerti ösvényen közelítettük meg nagyapám házát. Alig hurcolkodtunk be a gőzölgő, zsírszagú házba, nagyapám anyára förmedt, hogy eddig hol voltunk, mindjárt keverni kell a puliszkát és a kút mellé kirakott belek még nincsenek kimosva. Anyám egy szót sem szólt, fogott egy buta élű kést és kimentünk a bűzlő belekhez. Nagyapám jól tudta, hogy ölés előtt a disznót nem szokták megetetni, ő azonban bőséges vacsorával látta el, hogy reggel, Magyari sógor előtt kerek legyen az ő disznója. Cseppet sem sajnálta azt, aki másnap kivájja majd a ganét a ráncos belekből. Anyám is jól tudta, hogy a bélmosást mindig az öregasszonyokra osztották, mondván, ők már semmitől sem undorodnak. Anyámnak fájt, hogy az apja őt tette oda belet pucolni. Álltunk a bűzlő csöbör előtt, felettünk hangosan csörögve köröztek a szarkák. A húgyhólyagot és a megperzselődött körmöket már elvitték, pályáztak a bélre is. Anyám szólt, hogy húzogassam a csöbörből a belet a keze alá, ő a mosószék deszkáján a buta élű késsel nagy mérgesen tolta kifelé a sárgászöld sarat. Nemsokára hangos panaszkodásba kezdett, hogy őt az apja sohasem szerette, nem tehet arról, hogy már hathetes korában a nagyszülőkhöz csapták, mert Kolozsvárra mentek szolgálni, hát persze, hogy nem akart az ölükbe ülni, amikor hét esztendőre rá végleg hazajöttek. „Ha nem üsmertem űket, hogyan szerethettem volna?” Záporoztak a könnyei. Gyorsan vizet húztam a kútból, zsebkendőmet megáztattam benne, majd kifacsartam és végig töröltem a keserű dühtől égő homlokát, majd az arcát is, ahol szétfolytak könnyei, aztán elkezdtük mosni a beleket. Anyám három ujjával szétfeszítette a bél száját, én a pléhcsuporból öntöttem bele a vizet. Többször megismételtük ezt meleg vízzel is, amit már nagyapám hozott ki nekünk. Csak azért hagyta ott a pálinkázást, mondta anyám, mert Magyari sógor is biztos átment a konyhába az asszonyok közé, hogy még utoljára ránézzen a rotyogó hentes mártásra, esetleg szórjon rá még egy csipetnyi borsot, csípősíteni kell, mivel sok benne a kövér húsfalat. Ahol Magyari sógor ölte a disznót, ott nem hiányozhatott a puliszka mellől az ő receptje szerint készített borsos vagy hentes mártás. Ha puskát fognak rá, ő akkor sem mártogatja a puliszkát a sült hús pillanatok alatt kihűlő rozsdás zsírjában, ahogyan más házaknál teszik ilyenkor.

Anyám leszivárogtatta a dagasztótálba helyezett belekről a maradék vizet, majd a hóna alá kapta és elindult befelé a házba, miután rendet rakok magunk után, menjek be én is, mondta az ajtóból visszafordulva. Büszke voltam magamra, hogy béltisztítás előtt egy öl szalmát szórtam a lábunk alá, könnyebb volt összetakarítani a lágy ganét. Egy vödör friss vízzel mentem be a házba. A zöld kamraajtó előtt találkoztam nagyapámmal, egy újabb üveg pálinkával igyekezett vissza az első házba, ahol disznóöléskor „fehércseléd” nem tartózkodhatott. Szólt anyámnak, hogy vegye el tőlem a vödröt, én meg menjek utána. Az asztal melletti karos padon, maga mellett szorított helyet nekem is.  Jobbról Magyari sógor, balról nagyanyám bátyja, Erdei Mihály bácsi dúdoltak kipirosodott orcával. A nótát bizonyára Erdei Mihály bácsi kezdhette, mert azt fújták, hogy Akkor szép a huszár, s én tudtam, Erdei sógor tényleg huszár volt. Hallgattam szép hangját és lestem szájából a szavakat. Átölelt és pálinkát töltött nekem. Ne idd meg, csak koccints vele, mondta, de a nótámat az utolsó soráig tanuld meg! Utána nagyapám húzott vissza magához, s tanítani kezdte nekem azt a nótát, hogy Sárgát virágzik a repce. Miután már egyedül is elénekeltem, Erdei sógor újra átölelt, és azt mondta, hogy mondjam meg nagyapámnak, máskor ne ilyen semmi énekre tanítson. A csipkelődésre nagyapám dallal válaszolt, amelyben arról panaszolt, hogy Bandi lova csak a földet kapálja, mert hosszú szabadságra van a gazdája. A nóta célba ért, Erdei Mihály bácsi is énekelni kezdte. A nóta befejeztével azért még szúrt egyet nagyapámba: nem is gondoltam volna, hogy egy rongyos munkaszolgálatos katona is tud ilyet énekelni! Nagyapám erre szánt válaszát már sohasem ismerhetjük meg, anyám hirtelen ajtónyitása megszakította a két ember gondolatmenetét. Nagy tál borsos mártást és lapítónyi puliszkát tett elénk, és nagy hangon felszólította a füstölgőket, hogy azonnal oltsák el cigarettáikat, mert most enni kell. Magyari sógor lassan összeszedte az asztalon heverő késeit és óvatos mozdulatokkal a csizmaszárába dugdosta őket, de az evéshez már nem maradt ereje, fejét az asztalra hajtva elaludt. Nagyapám továbbra is csak inni és szivarozni akart, Erdei Mihály bácsi meg azt mondta, egyedül ő sem eszik, én szívesen ettem volna vele, de nem ízlett a csípős, kesernyés mártás. Ekkor toppant be apám egy vödör friss Pázsint-kúti vízzel a kezében, de hiába, nem ivott belőle senki, ránk nézett és azt mondta, ő nem éhes, inkább megy hurkát tölteni. Délre járt az idő, Erdei Mihály bácsi sürgős teendőire hivatkozva elköszönt, Magyari sógor még aludt, nagyapám ivócimborák nélkül maradt. Ingerülten felállt az asztaltól és kiment a konyhába. Mikorra én is a konyhába értem, már javában szekírozta anyámat, hogy szakad a bél, annak csakis anyám lehet az oka, bizonyára nem vigyázott eléggé a pucoláskor, nagy sietségében megvagdosta őket. Anyám szemébe megint könnyek gyűltek, aztán folyni kezdtek, mint a forrásvíz, egy szó sem hagyta el száját, visszanyelt mindent, csak sózta, sózta könnyeivel a kolbászhúst. Apám sem kelt védelmére, őt már egyszer elűzte nagyapám a telkéről. A félálomban leledző Magyari sógort valahogy talpra állította törékeny felesége és egymásba kapaszkodva elindultak hazafelé. A hentesnek járó kóstolót már nem tudták magukkal vinni, a feleségnek a hentes cipelése is igazi megterhelést jelentett. Anyám hirtelen kirántotta apám kezéből a hurkatöltőt és mérgesen a kolbászhústól pirosló fűzfateknőbe vágta. Érintetlenül hagyott edényeinket onnan vettük el, ahová tettük. Én léptem ki a házból utoljára. Nagyanyám egy ujjnyi májas hurkát, kolbászt, féltenyérnyi húst süllyesztett az én fazekamba.  A sötétség és csúszósság miatt nem rövidítettünk, végig mentünk a Kisutcán, majd Viski Sári rozoga háza előtt balra, a Boroskút felé tértünk. Halvány lámpafény világított a házban, Viski Sári mosolyogva állt a tükör előtt és hosszú ősz haját fésülte. Anyám kivette fazekamból a disznótoros ázalékot és bevitte a bomlott elméjű asszonynak, aki jobb napokat is megélt már, valamikor marhákkal és gabonával kupeckedett, olykor a kocsmába is bekeveredett. Szivarozott és versenyt tudott inni az emberekkel. Ő már mindenkinek csak „Viskisári”, de ma újra egykori kedvenc helyén, a vásári pecsenyesütő asztalánál képzelheti magát, mondta anyám, miután kijött és hosszú fersingén jókorát emelve keresztül lépett a házat körülölelő tövissövényen.

Széki Soós János