Széki rovat – Széki Soós János: “Nem arról hajnallik”

admin | 2015 június 1 11:41

szekisoosjanos

AJÁNLÓ

 

Ami volt elmúlt, ami van, elmúlik! Ha mindennel egyetértenénk, mindenbe beletörődnénk, akkor vállalhatnánk e száraz és közömbös kijelentést. De nem tehetjük! Teremtőnk azért kommendált bennünket a magunk helyére, hogy ott tudásunk szerint tegyünk is. „Ha az ember tud, akkor lát is. Tükör a világ, ha látunk benne!” – vallotta Kocsis „Bori” János, széki pásztorfurulyás.

Örök példaképeink, Bartók, Kodály, Lajtha László után még megszámlálhatatlan kiválóság segített asztagba hordani, közkinccsé tenni a Kárpát-medencei magyarság, és más népek egykor művelt és megőrzött értékeit. Mostoha körülmények között végzett örökbecsű munkájuk olykor csak a felszínre szorítkozhatott, ami nem tévesztendő össze a felszínességgel. De mit rejt(ett) a kővel fedett mély? A jelenlegi „magaskultúra” vajon szomjúhozza-e eléggé a múlt feneketlen kútjának hűs vízét?  Gazdagok és okosak vagyunk, de a ránk testált vagyonnal jól sáfárkodunk? Székről, a magyar táncház bölcsőhelyéről, egész életre szóló útravalóval felmálházva indulok a válaszkeresésre. Hívlak téged útitársul! 

Széki Soós János

” NEM ARRÓL HAJNALLIK…”

 

 1943-ban apám tizenegy éves volt és vasárnaponként a többi gyerekkel járt az aprók táncára. Nagyok tánca egy héten háromszor volt, polgár estéken – kedden, csütörtökön – és szombaton, de oda csak konfirmálás után járhattak. Vasárnap nem volt táncház, foglaltak voltak a zenészek, ugyanis hétfő hajnalig a házasok báljában szaggatták a húrokat. „Gyurica” prímás Csipkeszegen muzsikált akkoriban. Alig várták a szombatot, hogy déli tizenkét órára a zenész sósréti háza elé gyűljenek. Nem mentek be, amikor megkondult a déli harang, ő jött ki hozzájuk fényesre pucolt bőrcsizmásan, hóna alatt féltett hegedűjével, és hangolni kezdett a harang hangja után. Hármas sorba állította őket, mondta, hogy nagylegényesen fogózkodjanak össze, és énekszóval induljanak fel a cigánysoron. Ő már előre megbeszélte a csipkeszegi cigányfogadó legénnyel, hogy az első pár a „kicsiké” lesz. Amikor Gyurica és bandája húzni kezdte a csárdást, a cigányfogadó bekiáltott néhány jó táncú lányt melléjük, akik készségesen fordultak velük. A rövid táncrend (pár) lehúzása után Gyurica lelépett a cigánypadról, a sok kipirosodott arcú apró legény körbe állta, aztán elindultak hazafelé. Hegedűszó kísérte őket a falu piacteréig, ahol jól kieresztették hangjukat, hogy felhívják magukra a nagylányok figyelmét, akik már ott korzóztak.

Ki ne emlékezne a hetvenes, nyolcvanas évek Székre járói közül, ki ne hallaná még most is a fülében a széki lányok tulipántos, rézsarkú csizmáinak surrogását. A falu központjában, le-fel sétálva, várták a fiúkat a kocsmából, akik egy-két pohárnyi itóka elfogyasztása után a táncházba hívták őket. Széken a paraszt-polgári életmód szigorú szabályok keretein belül folyt, ezek alól a fiatalok sem mentesültek. A fiúk elkísérték a lányokat a táncház udvaráig, azonban a házba való belépésük csak „bekiáltás” alapján volt lehetséges. Elkezdődött a pár és a legények a tornácból kiáltották a lány nevét, hogy menjen be táncolni vele. Bizony előfordult, hogy néhány lány a táncház végéig sem nyert bebocsátást, keservében egész éjjel kinn „nyomta” a padot. Az anyák mindig figyelmeztették fiaikat, hogy vegyék észre a „kinn felejtett” lányokat, segítsenek rajtuk, kiáltsák be őket táncolni.  A bekiáltó fiút ki lehetett kosarazni is, ám ez megrovással járt. Ilyen esetben, a megszégyenített legény szólt a cigányfogadónak, aki máris a Rákóczi-marsot húzatta a zenészekkel, majd kikiáltotta, hogy az ősi szabályt megszegő lány három hétre kitiltatott a táncházból. Kegyetlen büntetés volt ez a lány számára, hiszen más szórakozási lehetősége nem maradt. A cigányfogadó csak akkor tekintett el a büntetéstől, ha a panaszt tevő legény többet ivott a kelleténél vagy gorombán viselkedett a lánnyal.

A legényeknek cigánypénz mellett a házbért is állni kellett. Akinek nem volt pénze, ledolgozta, vagy terményben tudta le. A táncház falára volt kiszegezve a lajstrom, azon mindenki láthatta, hogy mennyi van még a rovásán.

Manapság a táncházba járók már be sem lépnének egy belépődíjas helyre, pedig a régi világban még ennyi pénzük sem volt az embereknek. Mára a feledés homálya fedi a régi jó Molnár utcai táncházas időket, ahol a székiek szerint még tudták, hogy „egy tyúk nem hat mázsa és Pest nem falu!…”

Innen megyünk tovább.
…….

Széki Soós János